Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 3. szám - Medvigy Mihály: Erkölcs és világnézet
bölcselőnek is szembe kell néznie a jogtalan „jog” kérdésével. Hogy ez az utóbbi mennyire nem mondvacsinált probléma, legyen elég utalnunk a már Voltaire-tői alaposan megjellemzett „hadijog”-ra [7] vagy a hitleri jogalkotás jelenségeire. Másrészt csak az erkölcs felmerülésének lételméleti tisztázása teszi lehetővé eligazodásunkat a mai embert gyakorta foglalkoztató, sőt kínzó számos kérdésben. Változékony-e az erkölcs, vagy örök? Lehetséges-e vallás nélküli erkölcs? Lehet-e azonos erkölcse az eltérő világnézetű embereknek? Van-e sajátosan keresztény erkölcs, és mitől lesz az erkölcs kereszténnyé? E kérdések annyira időszerűek, hogy ma - az egészen elemi foktól eltekintve - még az iskolai erkölcstanítás sem mellőzheti az erkölcs felmerülésének némi lételméleti megvilágítását. Ha meg akarunk felelni e korszükségletnek, egyáltalán nem kell járatlan utakat törnünk. Amikor az 1961- évi római püspöki szinóduson - épp az előadói, vitaindító előterjesztésben - felbukkant az erköcsi rend tárgyi megalapozásának szüksége, nem olyan feladatként jelentkezett, amelynek nyitját majd csak ezután kell még felfedeznünk. Az erkölcs lételméleti begyökérzése örökletes kincse a keresztény bölcseletnek, szemben egyrészt Kant ,,formalista” erkölcstanával, másrészt modern ellenlábasának, Scheler-nek ,,emocionalista” megalapozású értékelméletével vagy az exisztencialisták ötletszerű önkényével. Kant - mint ismeretes - a cselekvést értékelő, gyakorlati észnek elvont, tárgyi tartalom nélkül való törvényében látja az erkölcs alapját. Szerinte „a jónak és a rossznak fogalmát nem lehet az erkölcsi törvény előzményeként meghatároznunk, hanem csak utána és általa, noha úgy látszik, hogy éppen meg kellene alapoznia a törvényt. ... A gyakorlati ész meghatározó alapja csak formai jellegű törvény lehet, vagyis olyan törvény, amely az irányelvek legfelső feltételéül az ész számára semmi továbbit elő nem ír, csupán az ész egyetemes törvényhozásának formáját” [8]. Scheler viszont Pascalt követi abban, hogy ,,a szívnek olyan bizonyságai vannak, amelyekről az ész mit sem tud”. Az a meggyőződése, hogy érzelmi természetű értékeléssel ragadjuk meg a valósléttől különböző értékvilágot: „Van egy olyan tapasztalásmód, amelynek tárgyai teljesen el vannak zárva az értelem elől, minthogy oly vak az irányukban, mint a fül és a hallás a szín irányában; az említett tapasztalásmód mindazonáltal igazi, rajtunk kívülálló tárgyakhoz és a közöttük fennálló örök rendhez vezet el bennünket: éppen az értékekhez és rangsorukhoz” [9]. Ennek a tárgyi értékvilágnak megismerhetőségét vonja kétségbe az existencializmus, és a szüntelen változó szituációkban az egyén szabad döntésére akarja hagyni az erkölcsöt: „Ezt vagy azt választani annyi, mint egyszersmind értékesnek állítani, amit választunk. . . . Halljak bár szózatot, mégiscsak nekem magamnak kell döntenem róla, hogy angyal szava-e vagy sem” [10]. Az értékek visszavezetése a létre Aquinói Szent Tamás rendszerének egyik középponti gondolata, amint a De veritateban alapvetésként kifejti [11] és a Summa Theologicában számos erkölcsi kérdés megoldására alkalmazza is. Az ő nyomán járt Horváth Sándor, amikor a létviszonyok elemzésével úgy tisztázta a földi javak egyetemes használatának és az egyéni tulajdonjognak ütközéséből adódó súlyos erkölcsi problémát [12], ahogyan - egy jó évtized múltával — az Egyház is hivatalosan hirdetni kezdte a megoldást [13]. Szintén a létösszefüggésnek feltárása alapján nyújtott erkölcsi eligazítást VI. Pál pápa „Humanae vitae” körlevele is legutóbb, a születésszabályozás kérdéseiben. Az erkölcs sajátosan emberi jelenség. Lételméleti gyökerét tehát azok között a mozzanatok között kell keresnünk, amelyek az emberi élet különállását jellemzik a természet egészében. Az emberi életnek két ilyen sajátos főága van: az értelmi megismerés és az önelhatározásból fakadó, szabad cselekvés. Embervoltunk tragikuma, hogy mind a két tevékenységünk lehet nemcsak helyes, hanem helytelen is. Megismerésünk akkor helyes, ha híven tükrözi a lét adottságait; a benne ilyenkor felbukkanó érték az igazság. Ha tehát megállapítanám, hogy a síkháromszög szögeinek 146
