Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)

1969 / 2. szám - MEDITÁCIÓ - Varju Imre: Öröm és optimizmus

morúságot - vigasztalja övéit - „és örömötöket senki sem veszi el többé tőletek (Jn 16, 20, 22). Ez pedig már tipikusan eszkatologikus öröm. A mennybemenetel után keletkezett hiányérzet, Krisztus távolléte is kevés volt ahhoz, hogy a keresztény hitből kivegye az örömet. Az újonnan megtérteket „a Szentlélek öröme tölötte el” (Csel 13, 52). A Filippiben megkeresztelkedett börtönőrt és egész családját „az Istenbe vetett hit örömmel töltötte el” (Csel 16, 34). Szent Pál pedig így figyelmezteti ko- losszei híveit: „örömmel adjatok hálát az Atyának, aki a szentek sorsára méltatott a világosságban” (Csel 1, 12).

Az örömről keresztény optimizmussal azért tudunk beszélni, mert motívumaink nem földiek. Kriszus biztatása: „örüljetek és ujjongjatok, nagy lesz jutalmatok a mennyben! (Mt 5, 12), vagy Lukács könyvében: „annak örüljetek, hogy nevetek föl van jegyezve a mennyben” (Lk 10, 20), olyan jelentőségű, melynél többet már nem lehet ígérni az embernek. Az Ószövetség embere érezte, hogy kezében hal meg az elért öröm és élete végén a Seol sötétséget nem enyhíti egyetlen örömsugár sem. A keresztény öröm viszont lényegében eszkatologikus, a vég sem fenyegeti, hiszen Istennel való találkozás az. így a halál is „nyereség” (Fii 1, 21). Az üdvösség reménye nem csalatkozhat, mert Krisztus mondja ki az utolsó szót, amikor eljön. Ami pedig addig történik, eltévedhetetlenül halad a végső kiteljesülés felé, az „Ómega- ponthoz” [3], mert Krisztus megígérte jelenlétét: „Én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28, 20).

III. A szenvedés problémája. Ha a kereszténység az örömhír vallása, a szenvedés és öröm konfliktusában pozitív megoldást kell adnia. A fentebbiek ismeretében nekünk ez sikerül. A kereszténységen kívül minden világnézet tehetetlenül áll a kérdés előtt. Nincs más megoldás. Az elszánt nekirugaszkodás éppúgy nem megoldás, mint a Nirvána.

A megértést természetesen nehezíti, hogy a szenvedés felülmúlhatatlan ősmintája Krisztus szenvedése. „Halálosan szomorú a lelkem” (Mt 26, 28) - mondta Krisztus az elfogatása előtti percekben. Ha szó szerint vesszük „kiüresítettségét” — márpedig úgy kell venni -, azét a Krisztusét, aki értünk „bűn hordozója” és „átok hordozója” lett (2 Kor 5, 21, Gál 3, 13), vajon hol marad itt még hely az öröm számára? A kortársak számára is érthetetlen volt. Az apostolok sem fogták fel. „Ti mindnyájan megbotránkoztok bennem” (Mk 14, 27) — jövendölte nekik az Űr. Az emmausziak ki is mondják: „Halálra ítélték, keresztre feszítették, mi viszont azt reméltük, hogy ő fogja megváltani Izraelt. De ma már harmadnapja annak” (Lk 24, 21). Szent Pál után is megmaradt a kereszt „a zsidóknak botrány, a pogányoknak oktalanság” (1 Kor 1, 23). Nekünk viszont, mivel Krisztus keresztje „Isten ereje és Isten bölcsessége” (1 Kor 1, 21), megoldott probléma még akkor is, ha Krisztus-követésünk keskeny út, szűk kapu és mindennapos kereszthordozás. Jóllehet ezt nem jelképes értelemben kell venni, mert Krisztus sem jelképes értelemben vett lelkűiéiről beszélt. Az első keresztényekben ez a kijelentés eleven emlékeket ébresztett: a halálra ítélt szerencsétlen embert, aki tántorogva cipelte a vállára kötött gerendát vesztőhelye felé. A „hogyan lehet itt még örömről beszélni” megértéséhez tudni kell, hogy a keresztény örömet ez az „isteni bölcsesség” (1 Kor 1, 24) inspirálja:

1. Krisztus eljött a földre. - „Nagy örömet hirdetek nektek és az egész népnek, ma született az Üdvözítő Dávid városában” (Lk 2, 10).

2. Krisztus meghalt. - Bár a halál természetes körülmények között veszteségnek számít. „Isten tulajdon Fiát sem kímélte, hanem odaadta mindnyájunkért” (Rom 8, 32). Ami ebből ránk nézve következik: „hogyan ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent” - teszi hozzá Szent Pál.

3. Krisztus megváltotta a világot. - „Mi ezt az örvendetes hírt hirdetjük nektek: Isten Atyáinknak tett ígéretét nekünk, az ő gyermekeinek teljesítette azáltal, hogy fel114