Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 2. szám - TÁVLATOK - Merre tart a teológiai oktatás?
feléjük érkező kérdéseknek minél kielégítőbb megválaszolására. A mának fiatal papja, korunk világnézeti pluralizmusának tengernyi iránya és problémái között, csakis a teológiai stúdiumok során szerzett készséggel és saját további szorgalmával tud majd Krisztus mellett ,,korszerű'” tanúságot tenni. A kellőképp felkészített - nem „szakbarbárként”, hanem valóban „teológusként” induló lelkipásztor nem válik hívei szemében mindjárt működésének kezdetén „maradivá”, nem ijed meg a jelentkező kérdésektől és tanulási vágyát sem csökkenti, ha azt kell tapasztalnia, hogy az egyetem padjaiban nem kapott minden lehetséges kérdésre „patent”-, „típus”-válaszokat. Alig valósulhatna meg azonban mindez a fiatal lelkipásztor munkája során, ha tanulmányi évei alatt a teológia tanárai a kérdező emberek, a kortársak, mi több, az előttük ülő hallgatók konkrét-egzisztenciális problémáit figyelmen kívül hagyták volna. Ha a „rendszer” béklyóiból nem voltak képesek „kitörni”, ha csupán és kizárólagos évszázados „áthagyományozott” mondanivalót tártak volna hallgatóik elé. A sokak által nagy nyomatékkai hangsúlyozott lelkipásztori szempont az egyes teológiai szakok előadóitól nagy önmérsékletet követel. Karl Rahner kifejezésével élve a teológia oktatásánál nincs, nem lehet semmiféle helye a ,,szak-sovinizmusnak”. S különösen nem akkor, ha csak kicsit is komolyan kívánunk foglalkozni a teológiai oktatás reformjával. Nem lehet „személyi üggyé”, sértődések forrásává, ha pl. egy-egy tárgy óraszámát csökkentenék (vö. Stimmen d. Zeit, 1968 jan.). Az természetesen csak igen alapos megfontolás után dönthető el, hogy mely tárgyak szerepeljenek kisebb vagy nagyobb óraszámmal; sőt, hogy milyen új tárgyakat vegyünk föl és hagyjunk el a tanmenetből. Itt semmiféle „hagyomány” nem jelenthet akadályt a korigény követelte megújulás számára. Ugyancsak Rahner-re hivatkozunk, aki egyik előadásában hangoztatta: épp e pontnál állunk a legnagyobb veszély, sőt „kísértés” előtt. A reform kidolgozói ugyanis egyrészt félnek a merész, ,,forradalmi” újításoktól, másrészt - a válogatás során - elfeledkeznek a teológiai stúdiumok belső egységéről. Egyébként pontosan e két „bűnt” rótta föl Rahner a német püspöki kar tervezetével kapcsolatban is. Volt bátorsága kimondani: az ilyen bátortalan és rendszertelen kísérletezés nem újjáalakítást, hanem a réginek - minden fogyatékosságával együtt megmaradó - konzerválását jelenti. Lelkiismeretes merészség Az itt leírt két szónak külön-külön és együtt van jelentősége. Nem véletlen, hogy pl. egy oly tekintélyes létszámú püspöki kar, mint a német, nem tudott valóban korszerű irányelveket, tervezetet adni. Az egyik jeles német teológus szerint itt élesen kirajzolódott, hogy sem a teológusoknak püspököt, sem pedig a püspöknek teológust nem szabad „játszani”. Más szóval: komoly tanácskozások, szakemberek bevonása nélkül, pusztán te- kintélyi alapon lehetetlenné válik újat s egyszersmind jót is alkotni. Itt valóban kell, hogy bizonyos „demokratizmus” érvényesüljön a reform megvalósításánál. A szakemberek a ma emberének, a ma fiataljainak, teológusainak kérdései, igényei felől érkezve, saját tudományos fel- készültségükre és tapasztalataikra építve kell, hogy megfelelő támogatást nyújtsanak az egyház vezetőinek. Ilyen - alapos és lelkiismeretes - szakemberi hozzászólással ma szép számmal találkozhatunk. A fentebb idézett folyóiratokban pl. egy egész sereggel. Szabadjon itt egy „rahnerizmussal” ugyancsak nem vádolható, idősebb tudósra, H. U. von Balthasar-ra. utalnunk (Die Einheit d. theol. Wissenschaft. Hochland, 1968 dec.), aki hangoztatja, hogy a teológusnak, az ige hivatott hirdetőjének, az egyházi élet szellemi vezetőjének mindig, ma is „utói kell érnie” korát és kortársait. Ne végezze a steril „hagyományos” apo- logetikát (van „dogmatikus”, „morális”, „biblikus”, „történeti” stb. apologetika is!), hanem a másnak kérdéseit szervesen dolgozza be tudományába. Vegye észre, 107
