Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 1. szám - Szennay András: Valóban feltámadt (Lk 24,34)
ték” volna csupán. Erre utal az is, hogy semmiféle tudósítás nem szól a feltámadás „metafizikai” okairól, „teológiájáról”. Azzal a bizonyítási, vagy tán egyszerűbben: tárgyalási móddal állunk itt szemben, melyet minden történeti eseménynél tapasztalhatunk. Ti. azok tanúsításának felsorakoztatásával, azoknak említésével, akik a feltámadással, pontosabban: a Feltámadottal közvetlen kapcsolatba kerültek, „öt ugyan keresztre feszítették és megölték, de Isten harmadnapon feltámasztotta és nyilvánvalóan megmutatta, ha nem is az egész népnek, hanem az Isten által előre kijelölt tanúknak, vagyis nekünk, akik vele együtt ettünk-ittunk halottaiból való feltámadása után” - olvassuk Péter egyik beszédében (Apcs 10, 40-41). Kétségtelen, hogy az Isten ígéretébe, a Messiásba vetett hit - ha nem is mindenkiben és nem is mindig helyes formában - élt a választott nép fiaiban. A feltámadás hirdetését azonban nem lehet e hit „számlájára” elkönyvelnünk. Hiszen még a „hi- vők” hitét is reménytelenség váltotta fel nagypéntek után. „Azt reméltük, hogy ő fogja majd megváltani Izraelt” (Lk 24, 21). Ami e hitet mégis visszaadta, sőt erőssé tette, az az Urnák feltámadása és megjelenései voltak. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy e megjelenések viszonylag rövid idő - negyven nap - alatt mentek végbe. Mivel magyarázható, hogy azután teljességgel elmaradtak? És épp akkor szűntek meg, amidőn egyre többen kezdtek hinni. Ha a feltámadásba vetett „hitnek” lett volna eredménye mindez, akkor a pünkösdi események után a megjelenések feltétlenül szaporodtak volna. Hiszen ekkor még többen kezdtek hinni Jézusban és feltámadásában. Nem kétséges: a nagypétek katasztrófája után valami egészen nagy dolognak kellett történnie. Csakis ez adhat a továbbiakhoz reális magyarázatot. S ez a rendkívüli esemény az volt, hogy az a Jézus, akit megfeszítettek, meghalt, sírba helyeztek, - újra odaállt apostolai elé és még sok más ember elé. Persze, ezek az apostolok any- nyira féltek, hogy számukra ez sem volt akkor még elég. A Jézus által megígért Erősítőre, a püskösdi Lélekre volt még szükségük, hogy a világ elé tárják: Krisztus feltámadt. A feltámadásról szóló kérügmát vizsgálva, abban igen árnyalt fogalmazással találkozunk. S ez érthető is, hiszen Jézus feltámadásának „szemtanúja” valóban nem volt. A feltámadás, mint „esemény”, valóban a történelem „peremén” játszódott le. Jézus életének utolsó történeti dátuma - a szó evilági értelmében - sírbahelyezésének ideje volt. Igaz, a feltámadás s az azt követő negyven nap a földön végbement eseményekről ad hírt, mindazonáltal olyanokról, melyek már a földöntúli szférához is tartoznak. Krisztus megdicsőült, feltámadott emberségében már az eljövendő esemény, a végső megdicsőülés híradása jelentkezett világunkban. Eljövendő sorsunk, feltámadásunk, megdicsőülésünknek példanélküli „bemutatása” áll a Feltámadottban előttünk. Mindazonáltal ez az egyedülálló esemény történetileg is rögzített. Az őskeresztény tudósítás világosan szól is erről, amidőn hangoztatja, hogy Krisztus „harmadnapon” támadt fel. Időben, a világtörténet egy meghatározott időpontjában történt tehát a feltámadás. S a mi világunkban, földünkön történt. Lehetne-e másképp érteni az ősi igehirdetésben szereplő hely-megjelöléseket? Azokat az eseteket, amidőn a Feltámadott meghatározott helyen és — többnyire - időben is állt a „kiválasztott tanúk” elé? A feltámadásnak üdvtörténeti jelentősége — ehhez semmi kétség sem férhet - annak realitásával, tényével áll vagy bukik [rí]. Amint a feltámadott Úr maga győzte meg a benne hívőket, hogy kereszthalálával beteljesítette a megváltás művét, megjelenéseivel pedig mintegy „foghatóan” igazolta eszkatológikus reménységük realitását, - épp így, e megjelenéseknek hitelre méltó tanúsításán nyugszik minden idők keresztényeinek is hite. Ezért helyezett oly nagy súlyt az őskeresztény igehirdetés a megjelenések tényének tanúsítására. Lehet-e tehát kétségünk arról, hogy mindaddig, 6
