Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 2. szám - Nyíri Tamás: Fejlődéstan és teológia
másutánjához bensőleg tartozó időről. Nem volt idegen Ágostonnak az élőlény egész életét - a megtermékenyüléstől a kimúlásig — felölelő szervezet fogalma sem, amely nem csupán az élőlény kész állapotára terjed ki, mint a platóni ideák. Gyakran használta Ágoston a csira fogalmát. A csíra-testet a csíra-gondolat (seminalis ratio) és a csira-erő (seminalis vis) alkotják. A szervezet csirából kel ki, kialakulását a csíra-gondolat előremutató ideája irányítja; a kézműves-modellt felváltja a fejlődés modellje. Ágoston szerint Isten nem hat nap, hanem egyetlen pillanat alatt teremti a fejlődés erejével felruházott világot [5]. Az arisztotelizmus középkori győzelme szinte teljes feledésbe borítja a fejlődés gondolatát. A XVIII. században általánossá válik a fajok állandóságának az elmélete, amelyet Linné - és nem az Egyház - fogalmazott meg: „Tot sunt species quot initio creavit infinitum ens”. Az evolúció túlélte az arisztotelizmust. A francia Robinet (XVIII. sz.) a fejlődés erejével (force evolutive) felruházott organikus csírákról beszél. Állandó fejlődésben van minden (tout n’est qu’un développement). A ma élő formák egyetlen ősforma (prototype) variációi. Buffon is hasonló nézeteket vallott. A Linné — és Cuvier - féle állandósági elmélettel szemben Geoffroy de St. Hilaires és Lamarck indítják útjára az újabbkori fejlődéselméletet, amelyet Charles Darwin (1809-1882) segít győzelemre a tudományos gondolkodásban. Darwin főműve (The Origin of Species by means of Natural Selection or the Preservation of favoured Races in the Struggle of Life) 1859-ben jelent meg. Egyfelől a „Beagle” fedélzetén tett világkörüli útjának tapasztalataira (1831-56), másfelől Malthus demográfiái és közgazdasági tételeire támaszkodik. A fejlődés véletlen variációk összegeződése. Az élőlények túlzott elszaporodása a rendelkezésükre álló élelmiszer korlátozott meny- nyisége miatt a létért folytatott küzdelemhez vezet (struggle of life), amelyből az erősebb kerül ki győztesen (natural selection), míg a természet mostohagyerekei - az alkalmazkodásra képtelen fajok - kipusztulnak. A fejlődés másik tényezője a megváltozott környezethez való alkalmazkodás. Darwin 1871-ben az emberre is kiterjeszti a fejlődést (The Descent of Man). Egyház és természettudomány Az egyházi tanítóhivatal hamar reagált Darwin eszméire. A fejlődés gondolatának első - és egyetlen - kifejezett elítélése az 1860-ban tartott kölni provinciális zsinaton történt. A Pápai Szentírásbizottságnak az 1909. évi döntései a Genezis első fejezetéről implicite ítélik el a fejlődéselméletet (Dz. 2123). E határozatok szerint az ember közvetlen isteni teremtése (peculiaris creatio hominis) a Szentírás kijelentéséhez és nem a kifejezés módjához tartozik. A tanítóhivatal elutasító álláspontjára vall az a körülmény is, hogy a katolikus szerzőknek egészen 1950-ig vissza kellett vonniuk a fejlődés gondolatát helyeslő írásaikat. A korszak teológusai pedig majdnem egyhangúan vetik el az evolúciót. Nem egy közülük kifejezetten eretnekségnek tartotta. Napjainkban már egy kézen is megszámlálhatok a fejlődéselméletet elvető teológusok, bár Sagüés még 1955-ben is azt írja, hogy az elutasítás „majdnem általános” nézet [6], A tudomány mindinkább haladt előre. Ma már olyan jelentőségű a fejlődéselmélet a biológiában, mint az atomelmélet a kémiában. Bár bizonyos tudományelméleti megfontolások miatt „feltevésnek” (hypothézis) minősül, gyakorlatilag mégis tudományosan megalapozott ténynek tekintik. „Kora tudományával lépést tartó biológusnak nem áll jogában, hogy ne legyen evolucionalista, hacsak nem tudja másképpen is megmagyarázni a tényeket” írja Vanderbroek [7]. A magyarázatra szoruló tények abban állnak, hogy kezdetben az élet nagyon kevés és nagyon egyszerű változatának van nyoma, az idők folyamán egyre számosabb és bonyolultabb élőlények jelennek meg, miközben a régebbi formák többnyire kipusztulnak és újabb, bár hasonló formáknak adnak helyet. A fejlődéselméleten kívül aligha gondolható el más olyan tudományos elmélet, amely megmagyarázná a fajok természetes rendszerét: az élőlényeknek mind egyidejű, mind egymásutáni hasonlóságát és különbözőségét. Milyen más magyarázat jöhetne számításba? Vagy az, hogy Isten az idők kezdetén teremtett minden élőlényt, vagy pedig az, hogy az évmilliók során olyan egymásutánban teremtette őket, amint a földtörténeti rétegekben megjelentek. A természettudós nem fogadhatja el egyik magyarázatot sem, mert a tudományban nincs helye természetfeletti magyarázatnak. Ebben teljes mértékben egyet ért vele Aquinoi Szent Tamás is, aki nem győzi hangoztatni, hogy Isten nem közvetlenül, hanem a természetes okok révén (causae secundae) működik a világban. Az Australopithecusok felfedezése óta megtaláltuk azt a biológiai erőteret, amely az emberré- válás grandiózus folyamatának a vizsgálatát is lehetővé teszi. Míg a régebben feltárt leletek amel94
