Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)

1968 / 2. szám - Gál Ferenc: A hit éve

torzítva fogjuk fel. A hitet a biblia, az Egyház és a teológia szerint kell értelmeznünk” [9]. Biztos, hogy az ember mint teremtmény, nyitva áll az Isten szava előtt, de testi-lelki összetettségében és történelmi fejlődésében. A kinyilatkoztatásban egyszerre megkaptunk mindent, amit Isten közölni akart, de nem állíthatjuk, hogy akár az apostolok, akár az Egyház eddig mindent megértett belőle. A dogmafejlődés egyben a hit fejlődését is jelenti, hiszen olyan összefüggéseket ismerünk fel, amelyek eddig ismeretlenek vagy vitatottak voltak. A forrásokat tehát mindig mint forrásokat kell kezelni, s nem kell félnünk attól, hogy ugyanazt az igazságot új fényben vagy esetleg nagyobb terjedelemben hirdessük [10]. Gondolok ilyen jelenségekre: az eredeti bűn túlságos hangsúlyozása miatt kevés helyet szenteltünk a megváltás kegyelmének. Nem mertük eléggé hangoztatni, hogy a megigazult ember valóban „új teremtmény” (2 Kor 5, 17).

Ebből a gondolatból kiindulva az egyéni vallásosság lényegét nem látjuk egyoldalúan a bűnbánó és vezeklő tettekben vagy az ilyen természetű szertartásokban, hanem kellő teret engedünk a pozitív alkotásnak és a szeretet megnyilatkozásainak. Ez a szemlélet tette lehetővé pl. hogy a zsinat az elmúlt századok jogi felfogásával szemben a házasságot kimondottan személyes szerelmi, biológiai és kegyelmi közösségnek nevezte. Yves Congar a folyamatot úgy jellemzi, hogy „az Egyház világiasabbá válik” [11]. Szorosabbra vonjuk a kapcsolatot az Isten szeretete és az embertársak szeretete között, továbbá Isten megdicsőítése és az evilági értékek megvalósítása között. A szeretet fogalmába nemcsak a türelem gyakorlását és az irgalmasság tetteit foglaljuk bele, hanem azoknak a technikai, kulturális és társadalmi eredményeknek a megvalósítását is, amelyek az életet mindenki számára emberebbé teszik. „A világ szolgálata természetesen nem azt jelenti, hogy a kegyelem, kereszt, bűnbánat és vezeklés helyett szociológiáról, gazdasági életről és politikáról beszélünk. De észre kell vennünk: nem beszélhetünk úgy Istenről, hogy egyúttal embertársainkról is ne lenne szó. Nem hirdethetjük úgy az evangéliumot, hogy annak a gyakorlati következményeit is le ne vonnánk” [12].

A Bultmann által emlegetett csoda és szellemi világrend végeredményben mindig a hit problémája marad. Tartozunk az igazságnak azzal, hogy a Szentírást a mai kor nívójának megfelelően értelmezzük, vagyis a mítosztól kölcsönvett kifejező formákat válasszuk el a kinyilatkoztatott tartalomtól. De ezzel még nem oldottuk meg a hit problémáját. A hit előfeltétele az is, hogy az ember mutasson készséget az isteni szó meghallgatására. A készséget csak azzal ébreszthetjük fel, ha igazoljuk, hogy a kinyilatkoztatásnak a mai ember számára is van mondanivalója. A tudomány, a technika és a társadalmi berendezkedés soha nem tapasztalt erőfeszítést tesz arra, hogy minél jobban megvalósuljon az ember uralma a természet fölött. Az egész törekvés evilági célzatú, és úgy látszik, nem sok hely marad a transcendencia számára. Az ilyen előítéletben benne van a gyanú, hogy a kereszténység a földi kibontakozást a hit világával akarja helyettesíteni. Mintha számunkra közömbös lenne a betegség, éhség, nyomor elleni küzdelem és mindenért a túlvilággal vigasztalnánk magunkat. Pedig az immanentiát nem lehet transcendentiával pótolni. Igaz, hogy a hit túlmutat a földön, de úgy, hogy minden emberi törekvésnek megadja a végső értelmét. Számunkra az élet nemcsak nyitott út, ahol határtalanul mehet előre az emberiség, hanem olyan kibontakozás, amelyben a kegyelmi erők is közreműködnek és amelynek haza kell találni Istennél.

A hit kettős arca

A személyes autonómiáját két alapvető élmény kíséri: amennyiben átéljük végességünket, támaszt keresünk, de amennyiben mégis önállóak vagyunk, a nehézségeket kihívásnak tekintjük. Lényegében mindkét élmény út a kibontakozás és teljesség felé.

77