Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 1. szám - FIGYELŐ - Boda László: A II. Vatikáni Zsinat és a keresztény bölcselet megújulása
szerzőknél már önmagában hordja kritikáját. Az egyébként nagytudású és a korproblémákra is fogékony Horváth Sándor könyveiben például megcsodálhatjuk a logikai elme bravúros teljesítményeit, de ugyanakkor a tapasztalatitartalmi elemek aggasztó hiányát is észlelnünk kell.6 Pedig már Kant megállapította, hogy „az értelem tapasztalás nélkül üres”. Az igazság birtoklásának önelégült tudata nem szolgálja a tökéletesebb szüntelen keresését. Pedig az igazság szavakban és kifejezésekben, sajátos megfogalmazásokban realizálódik. Sokan mégis indokolatlanul ragaszkodtak a skolasztikus szerzők között hagyományos megfogalmazásokhoz, meghatározásokhoz és bizalmatlanok voltak olyan kérdések iránt, amelyekre vonatkozóan nem található megfelelő idézet Aquinói Szent Tamás munkáiban. Holott a nagy egyházdoktor mindenkor tanítómestere marad a keresztény bölcseletnek7, de sohasem válhatik céllá. A filozófusnak csak egyik szeme tekinthet a bölcseleti művekre, másik szemének a valóságon kell nyugodnia, különben zsákutcába jut, vagy elmarad a fejlődéstől. A szolipsziz- mus zsákutcába jutott, mert nem a valóságot nézte, hanem egy bölcseleti tétel végső konklúzióját akarta levonni („Egyedül én létezem és a valóság bennem”). A skolasztikus módszer viszont elmaradna a fejlődéstől, ha sérthetetlennek tekintené a hagyományos megfogalmazásokat. A megfogalmazás csupán ruhája az igazságnak, mégis fontos. Bár külső, de nem külsőség. Nem azonos a lényeggel és mégsem lényegtelen. Tulajdonképpen a bölcselet fejlődése jelentős részben éppen azáltal valósul, hogy világosabban, konkrétebben és tapasztalatilag realizáltabban tudunk kifejezni dolgokat,' melyeket régebben csak fogyatékosán, naivan és töredékesen tudtak szavakba önteni (vö. Platon ideatana értékelméleti megvilágításban). Nem érte indokolatlanul a skolasztikát a fogalmi elzárkózás vádja sem. Pedig ez korunk egyes szellemi megnyilatkozásaitól sem idegen vonás. A Nobel-díjas Salvatore Quasimodo költészetének kifejezett jellemzője (ermetis- mo), a kvantum-fizikának pedig szükségszerű kifejezésbeli velejárója (mátrixok). Csakhogy a keresztény bölcselet párbeszéd-kezdeményezésével sehogysem fér össze.8 Ki érti ma már a „species expressa" és az „intellectus possibilis” fogalmait?9 S vajon a lét mélyebb megismerésére vezet a létfogalommal űzött magasztos spekuláció? Mindez szolgálhatja az értelem formális képzését (erre is szükség van), de nem válhatik öncélúvá. Századunk bölcseleti vizsgálódásainak egyik leszűrődött eredménye a létrétegek fenomenológiai elemzések útján való ontologikusabb megközelítése (anorganikus-, vitális-, pszichikai-, szellemi létréteg). A kozmológia egyes tankönyvei még a közelmútlban is olyan idejétmúlt tételeket tartalmaztak, mint az „anyag átha- tolhatatlanságának” régi álláspontja, holott ez nyilvánvaló anakronizmus a modern fizika fényénél. — De a teodi- cea sem mentes a hiányoktól. A skolasztika véglegesnek tekintette Szent Tamás istenérveit (quinque viae) a maguk középkori, spekulatív megfogalmazásában. Ma azonban már más vélemények is elhangzanak az istenérvek értékelése és megfogalmazása kérdésében.10 Ma világosabban látunk az emberi egzisztencia bonyolult területein és jobban ismerjük az emberi lélek mélységrétegeit, semhogy néhány szabatos logikájú szillogizmussal elintézettnek tekintsük Isten létének bizonyítását. A logikai következtetés természetesen ma sem veszíti el érvényét, azonban sokkal körültekintőbb tapasztalati-fenomenológiai megalapozást igényel. Már tudjuk, hogy az ember csak elvont meghatározásában „animal rationale”, konkrét mivoltában át van szőve a pszichikai motívumok bonyolult fonalaival, ami gondolkodásában is nyomot hagy. A tiszta logikájú gondolkodás nem adottsága, hanem küldetése. Aztán az arányok. A lényeges és kevésbé lényeges helyenkénti összemosódása. Jellemző példa a fejlődés nagy problémája, melyet egyes tankönyvírók a megjegyzések (corollaria) rovatában elintézettnek véltek, holott központi kérdése az egész modern gondolkodásnak. Ez — úgy vélem — egyik magyarázata az annak idején fölpanaszolt „non legun tur”-nak. Bajok voltak az ész és tapasztalás összhangjával is, mert a gyakorlat elmaradt az elvileg hirdetett tétel mögött. Megrögződtek gondolkodásukban olyan elvontságok, amelyek nem oldódtak föl eléggé a konkrétumban. Egyesek a tapasztalattól függetlenített metafizika, sőt kozmológia nézetét védelmezik még ma is. Pedig a tapasztalás fölé csak a tapasztalaton keresztül vezet út számunkra. A metafizika vonata a szak- tudományok végállomásáról indul. Korunk embere a tapasztalás igézetében él. Ennek lehetnek árnyoldalai, de mindenesetre olyan jelenség, amit tudomásul kell vennünk, nem a metafizika ellenére, hanem anak érdekében. A 60
