Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)

1968 / 1. szám - FIGYELŐ - Csanád Béla: Európai dialógus a jövő papjának arculatáról

küldetést és tanítást a maga tisztaságában és nagyságában kell megmutatnunk, minden ködösítés és mitologizálás nélkül. A papi hivatást sem szabad tovább úgy kezelni, mint valami világ fölé emelkedett, isteni atmoszférába tartozó, ember fölötti, kiemelt hivatást.

A dogmatikus Piet Fransen (Leuven, Innsbruck) új színt hozott a tárgyalóterembe. Fejtegetéséi Blank professzor szavaihoz, illetve az azt követő vitához kapcsolódtak inkább, mint Schlettéé- hez, bár ez utóbbit is érintette dogmatikai szemszögből. Fransen hangsúlyozta, hogy nemcsak a leírt evangéliumot kell tekintetbe vennünk, hanem az írás nélkül áthagyományozott jóhírt is és az egyház történelmi fejlődését is. Kérdéses, vissza lehet-e menni egyszerűen a szoros értelemben vett evangéliumi ideákhoz, amikor hisszük, hogy az evangéliumi ideák a történelemben inkarná- lódnak, és az egyház történelme az ideák legitim kibontakozását jelenti. Semmi nehézség abban, hogy a papság bizonyos értelemben „deszakralizálódjék”, ha a mai szemlélet ezt követeli. A dogmatikus tudja, hogy Krisztus eredeti gondolatai és szándékai mindig egy bizonyos kultúra és szociális miliő realitásában valósulnak meg. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a megvalósulásban az ideák deformálódhatnak. Ez a veszély ma sem kisebb, mint korábban. Fransen együttműködésre szólította fel az ún. „klasszikus” és „új” teológia híveit. Figyelembe nem venni a kor hangiát és igényeit ostobaság lenne, más részről azonban túlzó irénizmus és opportunizmus lenne még Krisztus istenségét is kiiktatni gondolkodásunkból. Némely mai teológus „igyekezete” láttán ugyanis Mária Magdolna panasza tolul ajkunkra: „Elvitték Uramat, és nem tudom, hová tették.” (Jn. 20, 13)

P. Fransen után P. Schoonenberg (Nijmegen) következett volna, ő azonban betegsége miatt nem tudott személyesen megjelenni a kongresszuson, de vázlatosan megszerkesztett téziseit elküldte és Antweiler professzor olvasta fel azokat. Schoonenberg igen hiányos bibliai és teológiai dokumentációjú „jegyzetei” a papszentelésről és a papi karakterről inkább megrökönyödést, mint különösebb érdeklődést váltottak ki. Téziseiben azt bizonygatta, hogy nagyon nehéz különbséget tenni az általános és a hivatalos papság között.

Igen nagy figyelmet keltett Osmund Schreuder (Nijmegen) vallás- és paszto- rálszociológus professzor előadása: „Az egyházi hivatal struktúrája a mai időkben" címmel. A szociológus szemével vizsgálta a lelkipásztori hivatás és hivatal (foglalkozás) különbségeit. Megállapította, hogy a lelkipásztori hivatás manapság eléggé perplex helyzetben van. A papi hivatás visszás helyzetét szerinte csak egy megelőző általános egyházi struktúrreformmal lehet feloldani. Különösképpen három tétele ragadta meg a hallgatóságot: 1. minden mai struktúrreform pluriformitásra, differenciálódásra törekszik — ezt a követelményt a pasztorális munkában is érvényesíteni kell; — 2. ez az irányzat a demokratizálódás és specializálódás felé halad; — 3. ugyanakkor közösségi jellegű. A modern pasztoráció csak közösségi munkával oldható meg, még pedig a legszélesebb alapokon, ide számítva a nem hivatalos pasztorációt is, sőt a laikusok bekapcsolását a lelkipásztorkodásba. Ezekből a tételekből következik, hogy nincsenek mindenben egyenlő, egyetemes, pasztorális gyakorlati „szabályok”.

Vergote (Leuven) professzor pszichológiai érvekkel támogatta meg Schreuder tételeit. Főleg arra a lélektani szempontra hivatkozott, hogy a lelkipásztor nevelésében és képzésében tekintettel kell lenni a papi személyiség szabad kibontakozásának lehetőségeire. Ezt megkívánja a személy méltósága és a lelkipásztori munka nagyobb eredményessége.

Végül két pasztorálteológus: Frans Haarsma (Nijmegen) és Ferdinand Klostermann (Wien) adott elő. A két neves pasztorálteológus az előző referátumok alapján megkísérelte megrajzolni a ma és a jövő papi arculatának hiteles képét. Haarsma a papi arculatból a prófétai vonást emelte ki, s ennek megfelelően a kinyilatkoztatás hirdetésének új feladatairól szólott. Klostermann professzor a krisztusi közösség építésének a szolgálatában látja a papság lényegét. Éppen ezért sürgető mai feladat a közösségi principium követelményeinek következetes megvalósítása a papi élet és munka egész vonalán: a kollégialitásban, az összmunkában, ugyanakkor pluriformitásban és mozgékonyságban (mobilitásban). Ehhez az építő (vezető) szolgálathoz a papnak nagyszerű emberi és krisztusi tulajdonságokkal kell rendelkeznie. Meg kell teremteni a lehetőséget a papi életstílus sokféle módja számára. Bár az az ideális. ha a papi hivatás az ember főfoglalkozása, de a mai paphiány miatt a mellékfoglalkozású papság lehetőségét is fel kell vetnünk, legalább átmenetileg. (Klostermann professzor egyébként bu54