Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 1. szám - MEDITÁCIÓ - Nagy Árpád: Az emberi sors húsvét fényében
MEDITÁCIÓ NAGY ÁRPÁD AZ EMBERI SORS HÜSVÉT FÉNYÉBEN A születés pillanatában valamennyien vereséget szenvedtünk és van-e olyan győzelem, amely elfelejteti velünk ezt a fájdalmat? Rákényszerültünk egy egészen személyes vállalkozásra, amely számunkra egyetlen, soha meg nem ismétlődő, minden más feladatunkat megelőző és túlnövő vállalkozás. Mindezt úgy kaptuk, hogy elemi emberi jogunkkal: a megfontolt szabad választással sem élhetünk. Senki nem kérdezett meg arról - ami pedig elsősorban bennünket érdekel -, hogy akarjuk-e a létet vagy sem?! Ez súlyos személyes sérelem. Éppen abban nem lehettünk emberek - ami miatt emberek vagyunk. A tényt súlyosbítja, hogy életünkhöz megkaptuk a halált. így az élet egyetlen vonatkozásában sem lehet egyértelműen jó - mert legalább annyira rossz is. Ezért az élet, mint adottság - a halálra-rendeltség miatt - nem indokolja magát. Már önmagában külső döntést igényel. Ezért mondja Camus, hogy „. . . csak egy komoly filozófiai probléma van s ez az öngyilkosság. Ítéletet mondani arról, hogy az életet érdemes-e vagy nem érdemes élni...” [i] Egyszerű üzletkötésnél jogunk van tudni, mit kapunk pénzünkért. Minél értékesebb, amit adunk, annál fontosabb tudni, hogy mit kapunk érte. Emberi életünk pedig olyan, hogy a folyamatosan elénk álló „holnap” mindenünket magának követeli, de előre nem mondja meg, mit ad érte cserébe. Nem választhattunk az indulásnál, s ezt a hátrányt mint terhet, mindvégig magunkkal hordjuk, mert a „holnap” mindig döntésünk nélkül áll elénk. Ez a kiszolgáltatottság nyomasztó lehet. Az ember minden szellemi és anyagi, egyéni és közösségi tevékenységét be lehet állítani ebbe a nézőpontba: „tájékozódás, megismerés és birtoklás a biztonság érdekében.” Ismeretszerzésünk a tudomány bármely területén, az anyagi javak birtokbavétele, a helyhez a közösséghez-tartozás alapvető igénye, a hagyományőrzés ősi ösztöne mind arra mutat, hogy a kiszolgáltatottság elleni küzedelem központi, sőt létkérdés az ember életében. A halál egyre erőteljesebb életet követel tőlünk. Egész életünkkel és minden erőnkkel azon fáradozunk, hogy megszüntessük kiszolgáltatottságunkat, ennek ellenére a „holnap rejtélye” állandóan ott lebeg felettünk, hogy a halál „sötét holnapjában” egészen eltüntessen minket. Ez a félelmes ellentmondás megoldást követel tőlünk. A halálra, felbomlásra, a megsemmisülésre irányuló élet - mint egyetemes adottság — minden emberi öntudat belső nyugtalanságának és kielégíterlenségének forrása. Ezt az élményt fogalmazza meg Camus Caligulájában: „Most tudom, a világ így-ahogy van - elviselhetetlen. Szükségem van a holdra, vagy a boldogságra, vagy a halhatatlanságra, valamire, ami talán őrültség — de nem erről a világról való.” [2] A kínálkozó megoldások közül humánus az, amit a marxisták ajánlanak. Az egyén a halál kényszere elől meneküljön a közösség, a társadalom irányába. Itt Gardavsky előadására gondolok, aki ezt írta: „Magam az örökkévalóság reménye nélkül, a halálnak kiszolgáltatva, a remény hordozójává válók azok számára, akik túlélnek s akiknek élete szintén remény nélkül ér véget. De csak ezen a nagy áron, a személyes vereség árán marad fenn a remény - az emberi élet e nélkülözhetetlen mozzanata, mint az emberi társadalom reménye a jövőt illetően.” [3] Az egyén reménytelen és végső soron érthetetlen heroizmusának keserű útját azonban nem mindenki ismeri el egyetlen megoldásnak. Mi, keresztények az állandóan 45
