Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 1. szám - Radó Polikárp: A húsvét misztériuma
RADÓ POLIKÁRP A HÜSVÉT MISZTÉRIUMA A Második Vatikáni Zsinaton elsőként a liturgikus konstitúció született meg. Ebben a konstitúcióban a legjobban azt hangsúlyozták, hogy a nagyböjt és a húsvét voltaképpen egy ünnep hosszantartó megülése: a nagyböjt negyven napja, hat hete és a rákövetkező hét hetes idő, ötven nap a húsvét szent ideje, amikor a böjt viola bűnbánati idejét az újjongó öröm tündöklő fehér hetei váltják föl. A húsvét a legősibb keresztény ünnep, az apostolok korára megy vissza, és egyúttal háromszáz éven át egyetlen, hosszan tartó ünnepe volt a kereszténységnek. Manapság a húsvét ünnep a többi ünnep sorrendjében, és, bár elméletileg legnagyobbnak tartják, de karácsony például mégis kedveltebb, hangulatosabb nála a közvéleményben. Az egyházi évben, annak évenként visszatérő körforgásában a húsvét egyik ünnep lett, ha mindjárt a legfőbbnek mondott is, és Jézus életének egyik - bár kétségtelenül legjelentősebb - mozzanatát üli meg. Mint egy film, peregnek le Krisztus megváltó életének képei előttünk és bizonyos távolságból szemléljük azokat. Hozzájárul még ehhez az, hogy a gótikus középkor óta, a 12-13. század idejétől kezdve, a hitszónokok, imádságos könyvek, sőt a képzőművészet terén egy különös szemléletmód terjedt el: a közvetlen élményszerűségé. Ügy gondolkoznak és beszélnek Jézus életének eseményeiről, mintha azok most történnének, személyesen szólítják meg Krisztust, Szűz Máriát, aki mintegy szemünk előtt dajkálja kis Fiát, majd mintha valóban látnok véresre gyötört testét, a kínszenvedésnek pedig apróra és nemegyszer valószínűtlen részleteit állítják szemünk elé. Nem kétes, hogy a mai ember előtt ez a szemléletmód nem korszerű. A természettudományok primátusának s a technikának századában hűvös józansággal nézi a hivő is a dolgokat. A mai embernek a megingathatatlan valóságokat kell feltárni, bizonyítható, kézzel fogható tényeket. Ilyen östény az az igazság, amelyet a Zsinat igen erősen hangoztatott: a húsvét misztériuma, a húsvéti titok. A Vatikáni Zsinat konstitúciója a szent liturgiáról ezeket tanítja a húsvéti misztériumról. Az ,,opus salutisról”, vagyis az üdvözülés és üdvözítés művéről kijelenti a konstitúció, hogy az egységes, egy szemszög alatt szemlélendő valami. Az üdvözítés művét Krisztus vitte végbe, mondja a Zsinat. Az apostolok folytatják a művet, mert Krisztus Urunk nemcsak „igét hirdetni küldte az apostolokat, hanem azért is, hogy az üdvösség művét folytassák (opus salutis exercerent), [1] még pedig az áldozat és a szentségek által, ezek körül forog a liturgikus élet”. A jeruzsálemi első pünkösd óta „soha sem mulasztotta el az egyház, hogy a húsvéti misztérium megülésére egybegyűljön. Itt olvassák az összes Írásokat, amelyek Krisztusról szólnak, az eukarisz- tia megülésével pedig halálának győzedelmét és diadalát teszik jelenvalóvá és egyúttal hálát adnak Istennek”. A miséről kifejezetten mondja a Zsinat, [2] hogy az Jézus „halálának és föltá- madásának emlékjele” (memoriale) és ez: „a húsvéti lakoma”. A szakramentumok szentelik meg a „jól előkészült hívek életének szinte minden mozzanatát”. És miáltal történik ez a szenttétevő működés: „az isteni kegyelem által, amely Krisztus szenvedésének, halálának és föltámadásának misztériumából származik”. [3] Még a szent élményekben is ez a titok működik s ezért kell még a temetés rítusát is majd a Zsinat után úgy átalakítani, hogy „világosabban fejezze ki a keresztény halálnak húsvéti jellegét”. [4] 3
