Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 4. szám - MEDITÁCIÓ - Gál Ferenc: Karácsony kérymája
Krisztus élete igazolja, hogy benne tükröződik az Atya tudása, hatalma, szentsége, irgalma, szeretete, tekintélye. De az igehirdetés nem térhet ki annak tisztázása elől sem, hogy milyen keretet választott mindezeknek a tükrözésére. Nem a megdicsőült természet állapotát, hanem a ,,szolga alakját”. A betlehemi gyermek, a názáreti serdülő fiú, a baltát forgató ács, az igénytelen külsejű vándor tanító és a keresztúton meghurcolt vértanú alkalmas arra, hogy az Atya tökéletes képe legyen. Robinson anglikán püspök híressé vált könyvében más célzattal mondja, hogy Krisztus semmit sem akart maga felé irányítani [12]. Ezt elfogadjuk mi is azzal a megszorítással, hogy mindent az Atya felé irányított. Krisztus igazi emberi képet akart festeni az Atyáról, minden fény és díszlet nélkül. Vezetőszerep helyett vállalja a próféta feladatát, az egyéni meggyőzést, a helytállást, a példaadást, a szó és tett azonosságát, a kitartást és türelmet. Félreteszi a hatalom jelvényeit és az elért pozíció díszleteit. Akárhány emberről elmondhatjuk, hogy technikai vagy irodalmi alkotásaiban nagy. De itt már az alkotás elszakadt az embertől. Krisztus emberségében nagy: viselkedésében, szavaiban, a belőle kiáradó erőben, a szere- tetben. Az apostol azt állítja róla, hogy „a jóság és emberszeretet jelent meg benne” (Tit 3, 4). Amilyen emberi Krisztusnak a megjelenése, annyira emberi a tanítása, elsősorban példabeszédei. Ilyen keresetlenül és ennyi ösztönző erővel csak az Isten szólhat teremtményeihez. Magából beszél, hiszen ő a megtestesült Ige, ugyanakkor a nyelvét szokatlan kozmikus gazdagság hatja át. Példabeszédei így kezdődnek: Az Isten országa hasonlít a földbe vetett maghoz, a hálóhoz, a szőlősgazdához, az elrejtett kincshez, a királyi lakomához. A megbocsátó Isten olyan, mint gyermekét visz- szafogadó atya, mint az eltévedt bárányt kereső pásztor. Krisztus előadásában a mezei virág, a világító mécses, az utcán játszadozó gyermek, a hajnal pírja, a forrás vize mind alkalmas arra, hogy az Isten országának egy-egy kegyelmi mozzanatát kifejezze. A tanítás formája nem előadás, nem fejtegetés, nem is olyan kazuisztika, amilyennel a korabeli rabbik büszkélkedtek, hanem párbeszéd. A hallgató egyúttal meghívott vendégnek, munkásnak vagy valamilyen szerep vállalójának érezheti magát. Termést kell hoznia, ötvenszeresét vagy akár százszorosát. Látja, hogy Isten egészen lefoglalja, maga felé irányítja, mégis a helyén kell maradnia, hogy embertársát szeresse és segítse. Ez a beszéd nem a szenvedélyt korbácsolja fel, nem tömegjeleneteket akar létrehozni. Csak arra tart igényt, hogy mint magot befogadják s ott majd kezd gyökeret verni. P. Claudel ezt a tanítási módot akarja utánozni, amikor így ír: „Tedd, hogy legyek olyan, mint aki a csendet veti. Aki meghallja szavamat, szálljon magába, legyen nyugtalan és hallgatag” [13]. JEGYZETEK i. S. Theol I. qu. 2, a 2. - 2. Az Egyház a modern világban, 19. - 3. P. Tillich: Systematische Theologie, I.Stuttgart, 1955, 288. — 4. Lásd elsősorban Cox: The Secular City és Robinson: Honest to God, könyvét. — 5. Merleau-Ponty: Sens et non-sens, Paris, 1948, 149. - 6. M. Buber: Werke, I. München, 1962, 509, idézve: Theol. der Gegenwart 11/1968/134—5. - 7. K. Rahner: Schriften zur Theol. VIII, 1968, 214. - 8. Yves Congar: Jésus-Christ, Paris, 1966, 127. - 9. Scbillerbeeckx: Sollen wir heute noch vom Gott reden? Theol. der Gegenwart, 11/1968/125. — to. Uo. 129. - ii. Sermo 26, 2; 29, 3. - 12. Robinson: Honest to God, németül: Gott ist anders, 79. - 13. P. Claudel: Grandes Odes, La maison fermée, 288. 247
