Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 4. szám - TÁVLATOK - Ianua vitae (Döntés a halál pillanatában?)
koztatása nyomán születik majd meg. Erre utal az újszövetség is, amely - annak ellenére, hogy a kegyelem áradásáról szóló örömhír —, kitart amellett, hogy az embereket Krisztus „tetteik szerint” fogja megítélni, hogy a számadásra mindenki saját életét viszi majd. Az embernek - a kegyelem működése mellett - mindig marad elégséges szabadsága ahhoz, hogy saját végső sorsát ne életével hozott döntése (Lebensentscheidung) ellenére kényszerítsék rá. Nem véletlen, hogy az egyházatyák kora óta döntő feladatának tekintette a keresztény igehirdetés, hogy a felelősséget tudatossá tegye, s azt az „Uram, Uram” mondásának hamis bizakodásával szembeállítsa. A kegyelem radikalitása és az embert nap mint nap igénybe vevő felelősség: e kettő együtt jelenti a keresztény embernek- Krisztusra építő és felé tartó életét. Ékre gondolva cselekszik nagy öntudattal és felelősen az ember, mivel tudja, hogy élete, tettei nem játék, hogy számot kell adni sáfárkodásáról. Életünknek épp e komolyságában rejlik annak méltósága is. A várt és bekövetkező ítéletben valóban nem más, mint Jézus Krisztus lesz bíránk. Épp erre gondolva tudjuk, hogy az ítélet felé nemcsak remegve, de reménységgel is haladhatunk. Teljes reménységgel, mivel az ítéletet tartó nem LADISLAUS BOROS magyar földön született 1927-ben. Középiskoláit Kalocsán végezte, érettségi után a jezsuita rendbe lépett. Filozófiai tanulmányait Szegeden kezdte, majd Innsbruckban és Chieriben folytatta. Münchenben avatták a filozófia doktorává. Teológiai tanulmányokat Belgiumban, Franciaországban és Angliában végzett. Most Zürichben él, 1959 1963 óta a vallástudományok megbízott előadója Innsbruckban. Könyv alakban megjelent nagyobb munkái: Mysterium mortis (1962), Der anwesende Gott (1964), Erlöstes Dasein (1965), Im Menschen Gott begegnen (1967), In der Versuchung (1967). Könyvei nagy sikert értek el, a legtöbb sorozatos kiadásban jelent meg, így például az Erlöstes Dasein c. másfél év alatt öt kiadásban forgott közkézen. Boros kiváló képviselője az ún. kérügmavalaki idegen, hanem testvérünk: az emberré lett és az embersorsot ismerő, emberi testét a dicsőségbe is felemelő Krisztus. Az, aki minden embertestvérének - ha láthatatlanul is, ha felismeretlenül is - pályatársa volt életútján. A felelős tettekben lépkedő és épp ezen az úton valóban emberi életet hordozó teremtmény így a nagy találkozásnál az elé a bíró elé áll majd, aki így szólítja meg: Ne félj, én vagyok! A „végső dolgok”, így a halál problematikája is — mint bevezetésünkben említettük - valóban „viharsarka” ma a teológiának. Tisztító, felkavaró, termékenyítő gondolatok - egyben súlyos nehézségek is jelentkeznek a halál misztériuma, az „élet kapuja” árnyékában. Ami pedig a „végső döntés” hipotézisét illeti, mellyel behatóbban - bár így is csak néhány problémát említve - foglalkoztunk, Winklhoferrel együtt elmondhatjuk, hogy az optio finalis minden eddigi variánsa még további tisztázásra és biblikus alapozásra szorul. Csak ezen az úton kerülhet ki abból a helyzetéből, hogy kivédhesse a kritika állítását, ti. hogy nincs ihegfelelő érv sem ellene, sem mellette. Röviden: a halálban való végső döntésről szóló teória ma még nem több, mint hipotézis. nr. tikus teológiának. Minden írása rendkívüli meditativ képességeiről és keresztény optimizmusáról tanúskodik. „Központi” dogmája, amelyből általában kiindulni szokott: Isten emberréválása, a megtestesülés. Szerinte ez a tény, a megtestesülés az ember méltóságának és nagyságának igazi titka, az emberi evolúció forrása, a keresztény humanizmus lényege. Kevesen írtak olyan mély és szép gondolatokat az Incarnatióról, mint Boros. Munkamódszere - ahogy ő maga előadja a meditáció (imádságos megragadása az igazságnak). Munkájában irányítói: a Szentírás, főleg az Evangélium és Aquinói Szent Tamás - ezekhez adja hozzá a modern problémák, igények és törekvések hangját. (cs. b.) 241
