Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 4. szám - TÁVLATOK - Ianua vitae (Döntés a halál pillanatában?)
nem Isten, hanem századunk néhány teológusa mutat rá - fejezi be fejtegetéseit Spindeler. Spindcler nem minden élt nélkülöző és aggódó kritikáját megértjük, ha arra gondolunk — erről a tapasztalat tesz tanúságot -, hogy sok jószándékií hívőt, sőt papot is megzavart már az ismertetett hipotézis. A válóban magas bölcseleti és teológiai szinthez fel nem emelkedve, elhangzottak már ily kijelentések is: miért a nagy igyekezet és izgalom, majd a végén jól fogok dönteni. Hisz lehet-e ésszerűen a ragyogó Krisztus ellen állástfoglalni? Félreértés ne essék: sem Boros, sem mások ily szellemben soha nem írtak; épp ellenkezőleg, az élet komolyságára, a döntés előkészítésének fontosságára hívják fel a figyelmet. A hipotézis elgondolóinak szándéka nyilvánvalóan az, hogy bizonyos felmerülő problémák megoldásához adjanak segítséget. Hogy képesek-c erre, arra a hipotézis egyik fenntartásos védelmezője, Alois Winklhofer azt válaszolja: időt és chance-ot kell számunkra, illetve a hipotézis számára adni (Theol. d. Gegenwart, 1968. 20-26). Még mielőtt Winkelhofcr megjegyzéseire kitérnénk, egy másik bíráló felfogását is ismertetjük. Bruno Schiiller a „Theologie u. Philosophie” folyóiratban szólt hozzá a kérdéshez (Todsünde - Sünde zum Tod? 1967. 321-40). Mint moralista a felmerülő problémának elsősorban etikai vonatkozásaira tér ki. Mindenek előtt azt helyteleníti, hogy többen a hipotézis vallói között oly biztos teológiai pozícióban érzik magukat, hogy nem veszik a fáradságot a valóban komoly bizonyításra (és nem csupán a lehetséges feltevésre) rámutatni. A teóriával kapcsolatban felmerülő nehézségek - legalábbis - tartózkodásra intenének. Különösen aggodalmat keltőek a hipotézisnek egyesek által kidolgozott következményei. Ezek közé sorolandó elsősorban Piet Schoonenberg-nek Theologie der Sünde c. írása. Einsiedeln, 1966). Sommásan vázolva Schoonenberg gondolatait, a bűnnek nem csupán két fajtája van - amint ezt az egyház mind ez eddig tanította -, ti. a halálos és bocsánatos bűn, hanem három. S e harmadik épp a végső döntés, az optio finalis során meghozott, Krisztussal végleg szembe helyezkedő tagadás, a „Sünde zum Tod”, azaz a halálba taszító bűn. Amennyiben a praemissa, azaz a végső döntés teóriája helytáll, akkor Schoonenberg állítása is helytálló. Többek között ezért is kellene behatóbban foglalkozni az optio finalis hipotézisével és azt valódi bizonyítékokkal alátámasztani. Viszont - hangoztatja Schüller - az Endentschei- dungshypothese-vel kapcsolatos számos nehézséget nem tudjuk kellőképp teológiailag feloldani. Mindaddig, míg ez így van, a Schoonenberg-féle állítást semmiképp sem lehet „sine formidine errandi” tanítani, elfogadni. Schüller a továbbiakban figyelmeztet arra, hogy a végső döntés teóriája nemcsak azt tartja, hogy Isten ha így akarja, még a halálban is döntés elé állít- hatja az embert, hanem azt, hogy ezt Isten minden egyes embernél meg is teszi. Mi több, nem is tehet másképp. Egyszerűen azért, mivel az ember csakis a halálban kerülhet abba a szabad döntésre képes helyzetbe, hogy üdvössége felől véglegesen döntsön. Schüller az egyházi tradícióból hoz számos érvet e szemlélet ellen, majd felhívja a figyelmet arra, hogy a hipotézis szellemében épp a kegyelemről szóló bibliai tanítást állítanék félre. Sőt, így nemcsak fölöslegessé, de lehetetlenné nyilvánítanók az isteni kegyelem működését épp a végső, döntő pillanatban. A végső megtérésre készülő lélek ugyanis így nem Isten irgalmára, a kegyelem támaszára, hanem arra a jogra építene, mellyel majd a halál pillanatában élhet. Röviden: ha a nevezett hipotézis helytálló, akkor egyáltalán nem lehet belátnunk, miképp lenne a megváltás, a bűnök bocsánata Istennek szabad, nem érdemeink szerint kijáró, nem jogaink szerint követelhető ajándéka. Schüller nem téveszti szem elől, hogy a halálos és a halálba taszító bűn fogalmát a keresztény teológiában lehet helye238
