Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 4. szám - Kosztolányi István: Bultmann és tanítása
Végül megtartja Luther elvét, hogy a hit tulajdonképpen nem nyugszik semmi- jele értelmi megfontoláson. Aki hinni akar Istenben, az semmiféle magyarázatot nem követelhet, hogy hitét megokolja, mert a hitnek oka és tárgya ugyanaz. Rultmann tanítása Nem szabad elfelejt _ii, hogy míg Bultmann eljutott a mítosztalanításig, már tett kí sérletet a Szentirás magyarázására a formatörténeti módszerrel. Ezzel bizonyos mértékben visszautasítja a liberális szentírásmagyarázatot, másrészt ez készítette elő számára a mítosztalanítás útját. A Szentírásban különböző műfajokat tételez fék amelyek az első közösségekben alakultak ki. Mindegyik irodalmi műfajt műfajának megfelelően kell magyarázni, hogy megkapjuk eredeti alakjukat és valódi értelmüket. Noha sokszor Prokrusztész eljárásának felel meg ez a módszer, ahol az evangéliumi szövegeket kifeszítik és kínozzák [10], mégsem lehetett ezekbe az irodalmi formákba minden szöveget beszorítani és így juthatott el a mítosztalanítás gondolatához, amely aztán minden szövegre alkalmazható. Mert a komolyan vett formatörténeti módszer kimutatja, hogy az őskeresztények hitének alapja „nem valamilyen ideológia, . . . hanem pontosan a történelem, azon belül pedig a názáreti Jézus Krisztus” [x i]. A racionalista szentírásmagyarázat mindig attól függ, hogy ki ül a katedrán, ezért nevezik az orthodoxok a protestáns egyházat ,,Professorenkirche”-nek [12], mert hiányzik az irányító tekintély, amely a kisiklásokat helyes útra terelné. Így fogott hozzá Bultmann is, hogy saját elgondolását megvalósítsa, mely addig marad életben, míg nem jön más, aki látványos magyarázatával el nem temeti divatos elődjét, mint eddig is történt. Ezért írja szellemesen Guitton a racionalista exegétákról: ,,Paulus autem genuit Strauss; Strauss autem genuit Renan, Renan autem genuit Loisy; Loisy autem genuit Couchoud. Et post magnam tribulationem... S biztos, hogy a kritikai irányzat megújul, új bizonyítékok merülnek fel eddig ismeretlen nézőpontokkal és szellemes összevetésekkel; de a lehetséges helyzetek száma meg van számolva, a f dialektika véges; érdekes megfigyelni, hogyan váltakoznak a gondolatok, egymást hozzák létre és hasonlítanak egymásra”. [13]. Azt mindenki tudja, hogy az evangéliumok nem szigorú értelemben vett történeti könyvek, nem ismereteket akarnak elsősorban közölni, hanem üdvtörténeti jellegük van, hogy az embert az Istenhez vezessék. Bultmann exisztenciális magyarázatával egyoldalúan hangsúlyozza az evangéliumok üdvtörténeti jellegét, amennyiben közömbös számára azok történeti jellege. Rultmann fő problémája valójában az, miképp lett az igehirdető jézusból az igehirdetés tárgya, vagyis a hit Krisztusa. Erre a válasza az, hogy a históriai Jézust nem kell kutatni, hisz a 19. sz. Jézus életrajzai nem találták meg ezt a Jézust. Ennek a históriai Jézusnak nincs semmiféle jelentősége a hit számára. A gyakorlatban például Jézus kijelentése: „Már közel van az Isten országa” (Mk 1, 15) nem azt jelenti, hogy rövid időn belül ez az esemény megvalósul, hanem azt akarja mondani, hogy az embernek azonnal kell döntenie, hogy Isten mellett vagy ellen foglal állást. Bultmann szerint különösen az eszkatologikus szövegek szorulnak exisztenciális magyarázatra. Ezek ténylegesen magukon viselik a korabeli apokaliptikus irodalom jellemző kifejezéseit: egek erői megindulnak; nap, hold, csillagok elsötétülnek; Isten angyalai megfújják a harsonát stb. Bultmann szerint ez csak azt jelenti, hogy Isten részéről végérvényesen elhangzik az utolsó szó Jézuson keresztül a megtérésre, míg az ember részéről dönteni kell a hit ’ agy a hitetlenség mellett. De így magyaráz még olyan történeti eseményeket is, melyekre még csak nem is gondolnánk. Felhozunk néhány példát az evangéliumokból, hogy lássuk módszerét. 228
