Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 4. szám - Boda László: Világmodellek és túlvilág
Ókori—középkori világmodellek és a teológia A világkép összefoglalása egy kor világegyetemről alkotott felfogásának. Kezdetben ez az összefoglalás a látás érzékének, a mitológiának és a spekulatív értelemnek együttműködése nyomán jön létre. Később, a tudományos tapasztalás előrehaladása révén a világkép egyre inkább megtisztul spekulatív és mitikus elemeitől, de alig képes levetkőzni a tudományos hipotézisek és rejtett filozófiai előítéletek álruháját. A mítosz — mint a XIX. sz. szemlélete mutatja - még a tudomány álarcában is képes megkísérteni a világképet, amely egyúttal a lét drámájának színpadául szolgáló modell. Az ókori világkép érzékeltetésére a mezopotámiai kultúra mitikus valóság-modell- jét idézhetjük, amely lényegében megegyezik a bibliai teremtés-elbeszélés fizikai világképével. Egy meglehetősen primitív elképzeléssel találkozunk itt. A korong alakúnak vélt Föld az „őstengerből” emelkedik ki. Ez az őstenger tör fel a forrásokban a mélyből, és táplálja a folyók vizeit. Az ég, mint valami kozmikus meny- nyezet, szilárd réteget képez (firmamentum). E réteg fölött vannak az ún. „felső vizek”, amelyek az esőt adják. E fölött van a „harmadik ég”, a mennyei tér, a Föld mélyében pedig az „alvilág” (sheol), ahová az elhúnytak lelkei „leszállnak”. A középkori világkép nem módosítja lényeges vonásokkal ezt az erősen mitikus elképzelést. A filozófusok és teológusok általában tudnak már arról, hogy a Föld gömb alakú, de közöttük is ritka, aki - mint Nagy Szent Albert - vallaná, hogy a másik féltekén is élnek emberek [4], Jellemző, hogy Dante sem tud még erről. Szemléletét híven tükrözi az Isteni színjáték túlvilág-modellje. Eszerint a gömb alakú Föld „felső” részén laknak emberek, a többit tenger borítja. A Föld mélyében van a pokol (Inferno), amely lefelé szűkülő óriási szakadékhoz hasonlít. A mennyország (Paradiso) a Hold egétől az ún. Kristályégig fokozatosan közelíti meg az égkörök emelkedőin Isten színelátásának „helyét” (Empyreum). A fizikai és teológiai világkép elszakadása A természetről, a csillagvilágról és a túlvilágról alkotott kép az eddigiek során összhangban volt egymással. A kozmológiai valóságmodell nemcsak helyet biztosított a teológiainak, hanem azzal szerves egységben volt. A földi és a túlvilági „színjáték” közös színpadon játszódik. A világképek megújulása ezt az összhangot nem bontja meg, csupán módosítja. Az újkori gépies-atomisztikus világkép azonban észrevehetően szakít az addigi szemlélettel. Eszményképe a tiszta, mítoszmentes, természettudományos alapokra fektetet világ-modell. Ez a törekvés szükséges és helyénvaló, de nem könnyű megvalósítani. Ismeretes, hogy a világképi átváltás nem történt zökkenés mentesen, bár az új világképet megalapozó természettudósok hivő emberek voltak: Kopernikusz, Kepler, Galilei, Newton. A kellően meg nem alapozott új világkép és az akkori naív Szentírás-magyarázat konfliktusa jelentkezik a Galilei-perben. Az inkvizíció 'képviselőinek emberi korlátoltsága ebben a vonatkozásban kettős volt. A régi szemlélethez való makacs ragaszkodás mellett még a veszélyt is másutt keresték, mint ahol az valójában mutatkozott. Mert az igazi problémát nem a Föld kozmikus elhelyezkedése jelentette, hanem az, hogy a klasszikus fizikára és csillagászatra épülő világképből - mint az később kiderült - kinnreked a túlvilág. A szakadás betetőződik a XIX. században. A fizika előtt a newtoni szemlélet nyomán egy végsőkig leegyszerűsített valóság-modell áll. A világegyetem abszolút térben és végtelen, folyamatos időben játssza le egyhangú játékát. Egy mérhetetlen perpetuum mobile képzetét kelti a maga megbonthatatlannak hitt atomjaival és vas213
