Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 4. szám - Szennay András: Tudomány és vallásos hit
mutatni? Lehet-e az emberi cselekvéseket matematikai egzaktsággal előre irányítani, feltárni, utólag kielégítően elemezni, indokolni? Mindezen csak futólag felvetett kérdések már sejtetik, merrefelé akarjuk saját lámpásunk fényét irányítani. S már itt felmerül a kérdés, vajon lehetséges-e, hogy a tudománynak minden elé - az ember elé és fölé - való helyezése során lassan épp az emberhez, annak titkához vezető kulcsot veszítettük el? Nem valamiféle totális varázsszerre, értelmezésre, ideológiára gondolok, mely mindent apodiktikusan meggyógyít vagy megmagyaráz, hanem arra a kulcsra, amely feltárja a kaput a nem fogható, nem mérhető, de mégis valóságos világ felé. S ha ide földi létünk során teljességgel be nem léphetünk, az onnan kiáradó fény mégis megfelelő látást biztosít az ember tudományának fényétől be nem világított területeken. Természetesen - lehet-e itt kétségünk - a tudomány is lerója adóját az ember felé. Megteszi szolgálatát az ember titkának bogozgatásánál, feltárásánál. Mindezt azonban - mint mondottuk - a maga kétélű lehetőségével teszi. Felfedez, meglát valamit, ami egyszer áldást, máskor átkot és szerencsétlenséget hozhat az ember számára. A tudomány eredményeibe vetett hit így könnyen egyengetheti az emberi tragédiák felé vezető utakat is. Jelenthet-e hát a tudomány eredményeibe vetett hit feltétlen kiutat az emberi problémák útvesztőiből, mi több, a fejét újra és újra felütő emberi tragédia világából? ügy vélem, mielőtt a számunkra reális kiút lehetőségét említenők, már most elmondhatjuk: túl sokat követelnénk az ember tudományától, ha azt konfesszióvá, hitvallássá avatnánk. Ha teljes létértelmezővé, létproblémák feloldójává, az emberi élet kimeríthetetlen lehetőségeinek, örömének és tragédiájának forrásává és megoldásává tennők. Nem a tudomány alakítja az emberről alkotott, rendkívül bonyolult képet, hanem a gondolkodó, értelmező, tervező, az ok és cél után, a minden után kérdező, kérdezni merő ember fejleszti saját tudományát. És ez a teljes valóság felé forduló, ma már mindinkább rehabilitált, a tabuktól sem visszariadó kérdőjel mond egyben ítéletet is a tudományhit, a tudomány eredményeiben vetett feltétlen hit értékén és tarthatatóságán is. Metafizika - és lassan kimondhatjuk — vallásos hit: oly tényezők, hatalmasságok, melyek ott állnak már minden tudományos törekvés előtt és mögött, mivel a kérdező, a teljes valóság felé feltárt ember szellemében csíráznak, leikéből fakadnak. A reflex tudomány, a szaktudományos kutatómunka nem csupán merő kíváncsiságtól sarkallt, iránytalan és céltalan törekvés. Nem, mivel egyrészt - nem reflex módon - ősi gyökereit a létértelmezö emberi törekvésekbe ereszti, másrészt pedig sohasem semleges, sohasem az embertől - egyéntől és társadalomtól - elszakadt, hanem mindig az. embert kívánja szolgálni. Épp azzal, hogy az embert és világát veszi nagyítólencséje alá. Ez, az ilyen tudományos törekvés nem áll antitézisként a vallásos hittel szemben - és nem is kívánja pótolni azt. Nem, mivel a tudománnyal foglalkozó, a tudomány eredményei felé forduló ember tág szemmel figyelhet a titok, az emberélet minden kérdőjele felé. Afelé is, ahol még reális reményei lehetnek, hogy tudományos törekvései nyomán fellebben a titkok fátyla, de afelé is, melyet - épp ily reális módon látva - a földi élet során nem képes felfedezni. Ez a ,,másik”, titok-teli világ, annak húsba-vérbe vágó realitása ad módot és alapot arra, hogy a legszolidabb szaktudománnyal rendelkező ember is hittel, a vallás szféráját érintő, afelé tartó vagy abban kiteljesedő hittel kívánja a titkot - hogy úgy mondjuk - befogadni, elfogadni, sajátjává tenni. Az arisztotelészi megállapítás: az egész előbb van, mint a részek - sokat mondhat itt számunkra. Ha ugyanis az ember kielégítethetetlen tudásszomja megrekedne az egyoldalú scientista szemléletben, mely a 19. századi tudományosságot jellemezte - s melynek újraéledésével napjainkban találkozhatunk -, akkor az a világ, amelyet önmagának építene, könnyen hasonlóvá válnék Empedoklész szörnyű ősvilágához, 208
