Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 3. szám - FIGYELŐ - Teológiai jegyzetek
A reménysugár pedig, melynek fényében már a földön sajátjának ismerheti fel az örök életet: Istennek üdvösséget adó irgalma, bünbá- natot elfogadó, megbocsátó jóságának hivő felismerése. (- nr -) A SZENT ZENÉRŐL. 1967 augusztusában az észak-spanyolországi Pamplonában tartott az Universa Laus egyházenei egyesülés kongresz- szust több mint ezer egyházzenésszel, művészszel és szakemberrel. Az Universa Laus 1962- ben indult el a liturgikus megújulás ösztönzésére. 1966-ban Luganó-ban a liturgikus ének és zene ápolására nemzetközi társasággá alakult. A liturgikus megújulásnak nem hivatalos, de örömmel üdvözölt szervezete. - A kongresz- szuson beszédek hangzottak el az egyházi ének és zene időszerű kérdéseiről és bemutatók szerepeltek. B. Huibers, az amszterdami zenei konzervatórium igazgatója az egyházzene és a hivő közösség kapcsolatáról szólt. - A zenének esztétikai értékekkel és egyetemes érvénnyel egyaránt kell rendelkeznie. Felhívta a figyelmet az ún. elementáris zenére. Ebből nőtt ki mind a népi, mind pedig a klasszikus zene. Ez a zene ott van a hivő közösség kultúrájának gyökerénél. Stravinszky, Bartók és Kodály - mondotta - megmutatták, hogy az ősi népi zenei kincsek erőteljes és vonzó elemei gondos kezek közt nagy erejű és szép művekké tudnak kinőni. ]. Gelineau előadásában többek közt a következőket mondotta: a liturgia nem lehet egyszerűen „jó alkalom” a zenészeknek, hogy alkossanak. A liturgikus gyülekezet nem azért jön össze, hogy zenét ünnepeljen, hanem Jézus Krisztus misztériumát. A liturgiát szolgáló zenész Krisztus igéjének és szentségeinek szolgálója. Az a zene, amelyet alkot, a közösséget Krisztus igéjében és szentségeiben még tökéletesebb részvételre kell hogy felszabadítsa; nem pedig, hogy ritmusával és harmóniájával a saját bűvkörébe vonja. Istentiszteletre nem zenei élmény miatt jövünk össze, ezt másutt jobban megkapjuk. Erőt akarunk ott meríteni életünk keresztényi módon éléséhez. A liturgiát szolgáló egyházzenész igazi karizmatikus hivatást tölt be. Biztos, hogy a liturgikus és zenei megújulás mai idején a Lélek ezt a karizmát nem tagadja meg az Egyháztól. A kongresszus komolyan vette VI. Pál pápának 1966. okt 15-án a Consilium Liturgicumhoz intézett allokúciója szavait: ........legyenek mesterei az új liturgiának, melyben együtt szeretnénk megtapasztalni új harmóniában, szépségben és egyszerűségben, méltóságban és áttekinthető világosságban, egész terjedelmében és mégis röviden, a századok visszhangját és az új idők szavát”. (Worship, 1967. dec. 624-25. ο.) ÚJ TEOLÓGIAI ANTROPOLÓGIA. A római Gregoriana-egyetem kiadásában nemrég jelent meg M. Flick és Z. Alszegby kétkötetes, igen jelentős, új műve, az Antbropologia Theologica. Az alcím szerint ugyan az egyetem hallgatóinak készült (Ad usum privatum auditorum), de nagy segítséget nyújt mindenkinek, aki antropológiai kérdésekkel és a zsinati teológiai oktatási reformok ügyével foglalkozik. Az első kötet „De homine in Adamo” címmel azt a tanítást adja, amelyet korábban a „De Deo creante et elevante” traktátus szokott hozni. Ez a kötet három részből áll. Beszél az emberről, mint teremtményről (homo ut creatura), aztán mint Isten „imagó”-járól (homo ut imago Dei), végül pedig mint bűnösről (homo peccato signatus). A második kötet a kegyelemtant adja, címe: Homo in Christo. Ebben a részben különösen kitűnik a Zsinat által hangsúlyozottan megkívánt biblikus megalapozás. Itt szólnak a szerzők a megigazulásról (unio salvifica cum Christo), a megszentelő kegyelemről (nova creatura in Christo), a segítő kegyelemről (nova creatura per Christum), végül a meg- igazult ember életéről (nova creatura in Christum), befejezésül pedig a természetfölötti rend misztériumáról. A mű számos új szempontot tartalmaz (aspectus historicus, christocentricus, socialis), különösen értékes a perszonalisztikus szempont következetes érvényesítése. Az üdvösségtörténetet úgy tekintik a szerzők, mint Isten párbeszédét az emberrel. A „relatio dialoga- lis” lényegében az Istennel való személyes, baráti kapcsolatot jelenti. Módszertanilag is kezdeményezés a könyv: a szerzők elsősorban nem bizonyítékokat sorakoztatnak fel, hanem egy-egy keresztény misztériumba igyekeznek mennél mélyebben behatolni. Minden fejezetben tanácsokkal szolgálnak a hallgatók további munkájához, kutatásaihoz. Ez is egészen új dolog egyetemi síkon. Mivel a mű szintézis, természetesen feltételezi a dogmatikus kézikönyvek használatát. (Szálai János) ■Λ V DIETRICH BONHOEFFER a 20. század első felének legjelentősebb protestáns teológusai közé tartozik. Könyvalakban megjelent életműve mindössze néhány kötet, rendszeres teológiai munkái nincsenek, mégis oszlopa lett egy teológiai, pontosabban vallásfilozófiai irányzatnak, amelyet ma sokféle néven - „világ-értékelő”, „szekularizált”, „vallás-nélküli”, „világi” teológia elnevezéssel - emlegetnek. Ez az irányzat, legalábbis eredetét tekintve, az evangélikus ún. „dialektikus teológia” egyik ága, Karl Barth és követői (E. Brunner, R. Bultmann, F. Gogarten) tanítására, valamint a 193
