Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 3. szám - FIGYELŐ - Szennay András: A követelő hit
sősorban a beteg javának szolgálata, illetőleg lelkiismeretes mérlegelése annak, hogy kétes élet meghosszabbítására szolgáló beavatkozások (reanimatio) valóban szolgálhatják-e az illető személy javát. Nehéz feladat ez az orvos számára, nem kevésbé a döntés előtt álló betegnek, esetleg családjának is. A be nem avatkozás orvosi szándéka alapvető különbséget jelent az életnek szándékos megszüntetése és aközött, hogy egy halálos beteg kimúlását az orvos a természet rendjére bízza-e. A szándékos „euthanasia” feltétlenül tilos. Az élet meghosszabbítása pedig, ami különben az orvos feladata, kérdésessé válhat akkor, amikor halálos betegén az orvos egyébként sem tudna segíteni. Az orvosi beavatkozás jogosságára és kötelességére vonatkozó kérdésnek csak akkor van értelme, ha az illető egyén az élet küszöbén áll, tehát ha még valóban él. De vajon mikor és hogyan állapítható meg a halál bekövetkezése? Az orvostudomány ma már tudja, hogy sem az „utolsó” légvétel, sem a szívdobbanás nem az a jel, amely a halál bekövetkezését bizonyíthatná. Tény az is, hogy az idegrendszer, elsősorban a központi idegrendszer, az agyvelő az az életfontosságú szervünk, amely irányítja valamennyi szervünk működését, de lelkiszellemi életünket is. Saját magunkon tapasztalhatjuk, hogy pl. már a külső körülmények, valamint kedélyi-szellemi életünk hullámzásai is mennyire befolyásolják egyes szerveink működését, nem kevésbé egész lelki életünk beállítottságát is. A KÖVETELŐ HIT Igen nehéz vállalkozás lenne Heinrich Fries professzor közelmúltban megjelent könyvének címét szószerint s egyben a tartalmat is kifejező fordításban visszaadni. A könyv eredeti címe Herausgeforderter Glaube (München, Kösel Veri. 1968). A neves teológus, aki a közelmúltban egy hetet töltött hazánkban és a budapesti Hittudományi Akadémián vendégelőadást tartott, a müncheni egyetemen az alapvető hittudomány professzora. Könyve elején, mintegy a címet magyarázva írja a szerző, hogy a keresztény ember hite egyáltalán nem magától érthető valami, nem természetes adottság vagy érték. Nem, hanem „ad-omány” (Gabe), mely egyben súlyos „feladatot" (Aufgabe) is ró a keresztény hívőre. „Követelőző” e hit, a felmerülő problémákra, súlyos kérdésekre válaszért kiáltó kihívás. Napjaink' hivő embere nem pihenhet azel- múlt idők vetette ágyon, bitének személyes döntését újra és újra meg kell hoznia. A keresztény hit rohamosan fejlődő korunkban Eddigi ismereteink arra utalnak, hogy az ember halála előbb-utóbb már az agyvelö működésének végleges megszűnése idejében következik be. Ha ezt az időpontot biztosan lehetne megállapítani, feleslegessé válnék az az igyekezet, hogy pl. a szív, vagy tüdő működtetésére továbbra is súlyt helyezzünk. Megjegyzendő, hogy az „agyhalál” bekövetkezésének pontos időbeli meghatározása, még modern módszerek, pl. elektromos sugarak igény- bevételével is nehézkes és bizonytalan eljárás. Idegen egyénektől származó bizonyos szervekkel (pl. vese, szív), amennyiben a szükséges vegyi—biológiai vizsgálatok eredményei a kívánalmaknak megfeleltek, a transplantatio eredményes is lehet, feltéve, ha utólag szövődmény a műtét után nem jelentkezik. Magára az emberre, mint konkrét személyre vonatkoztatva, nem ismerünk megkülönböztetést vegetatív, vagy valóságos élet között, sem pedig klinikai, vagy tényleges halál között. Kautzky professzor előadását azzal a gondolattal fejezi be, hogy bár a modern orvos- tudomány mind több lehetőséget nyújt az emberi élet tartamára irányuló különféle manipulációkra vonatkozólag, a felmerülő külön kérdések az orvosokat újabb nehéz feladatok elé állítják. Figyelemmel ugyanis az emberi személy testi-lelki egységére, az egyes kérdések elfogulatlan átgondolása után is még nagy és nehéz lépések megtételére van szükség az elméleti elgondolástól annak gyakorlati kiviteléig. BOCHKOR ÁDAM könnyen válhat problémákkal terhes hitté. A hivő emberben kérdőjelek támadnak vagy épp környezete felől érkeznek újabb és újabb kérdések. S ezen semmi csodálkozni, semmi „megijedni” való nincsen. Hitünknek épp belső értékére vet fényt a tény, hogy napjainkban, modern korunkban is „méltóvá” válik arra, hogy foglalkozzanak vele, hogy kérdéseket intézzenek feléje (Frag-würdig: würdig, befragt zu werden). Minden időben és ma is számosán akadnak, akik „ kérdőre vonják’, kérdésesnek jelentik ki hitünket. Ezt egyáltalán nem szabad sajnálnunk, nem kell felpanaszolnunk. Ellenkezőleg, épp az lenne igen elgondolkodtató, ha a hit felé, a hivő ember felé már nem érkeznének „számonkérő”, „követelő” kérdések. Minderre gondolva adta Fries professzor jelen könyvének a kissé szokatlanul hangzó címet. A keresztény hit - mint írja - tartozik e követelő kihívást elfogadni, a kérdező emberek felé figyelemmel fordulni. Hitelre mél187
