Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 3. szám - Nyíri Tamás: Hogyan beszéljünk Istenről?
mészet saját képében és valóságában mutatkozott meg, nem mint valamiféle isten, hanem mint Isten teremtménye; önálló törvényekkel, amelyek nyitva állnak az emberi kutatás és manipulálás előtt, ami nem sérti Isten fölségét. A Krisztus-esemény mozdította elő a világ tárgyilagos szemléletét s indította el azt a nagy kalandot, mely emberi művet készít a természetből, miközben meghódítja és uralma alá hajtja (Gen I, 28). Ma már mindenütt emberi kéz műve a világ; a mai világ nem Istentől, hanem az embertől származik. Az ember nyomára bukkanunk mindenütt, az ember lett a világ középpontja. A filozófia, a tudomány, a művészet, az állam és politika önállósulása és elvilágiasodása azzal a pozitív eredménnyel járt, hogy Isten soha többé nem téveszthető össze a világgal: a világ egészen világi, Isten pedig egészen isteni lett. A világ transzcendens föltétele Az elvilágiasodás hátteréből könnyen kivehető a világ benső végessége, korlátozottsága, esetlegessége. Egy esetleges világ azonban végső fokon nem érthető önmagában, hanem arra az Istenre utal, aki a világ létének és érthetőségének alapvető, transzcendens föltétele. Természetesen felmerül a kérdés, hogy nem csupán az emberi végesség kivetítése-e mindaz, amit a világ végességéről, esetlegességéről, benső határairól mondunk? Nem következik-e az ún. megmaradási törvényekből az anyag örökkévalósága és teremthetetlensége? Nem úgy van-e, hogy mi egyszerűen biztonságot keresünk a lét nyomorúságai ellenében és az ilyen irányú vágyainkat kivetítjük magunkon kívülre? Nem a magunk benső világának képét ütjük rá a külvilágra, miközben saját benső tartalmainkat magunkon kívül önállósítjuk? Kétségtelen, és korunk egészen különleges módon is rájött arra az igazságra, hogy a pszüché, a környezet, a kultúra mekkora szerepet játszik abban a képben, melyet az ember kialakít magának Istenről. Ez a tény azonban még nem mond semmi perdöntőt a transzcendens Isten létéről vagy nem létéről. Mert feltételezve, hogy kivetítünk, még akkor is fennforog a kérdés, hogy az ember nem több-e, mint csak önmaga? Nem az teszi-e lehetővé az ember igényét a végtelen és abszolút után, hogy az ember alap- vetőleg és eleve tud a transzcendens Isten létéről, miközben megvalósítja saját exisztenciáját? Erre a kérdésre még visszatérünk. Ami pedig a megmaradási törvényeket illeti, véleményünk szerint fizikai törvényekkel nem bizonyítható sem a világ teremtettsége, sem pedig ennek az ellenkezője. A fizika mindig térben-időben marad, tehát soha nem nyújthat transzcendentális tapasztalatot. Abból azonban, hogy a fizika mindig és szükségszerűen térben- időben marad, semmiképpen sem következik, hogy csak az létezhetik, ami térben és időben van. Mert akkor fel lehetne tenni azt a kérdést is, hogy a tér-idő miben van? Épp oly kevéssé bizonyítható a megmaradási törvényekből a világ teremthe- tetlensége, mint az entrópia tételből a világ teremtettsége. A termodinamika második fő tétele szerint zárt fizikai rendszerben az átalakulási folyamatok közben az energia egy része mindig, visszafordíthatatlanul, hőenergiává (entrópia) alakul át. Ha ez a tétel a világmindenségre is érvényes lenne, akkor - miután megtörtént a világmindenség energiáinak a kiegyenlítődése - beállna az örök mozdulatlanság, a hőhalál állapota. Bekövetkeznék az a vég, amely feltételezi a kezdetet, a teremtést. Az entrópia tétel kiterjesztése a világegyetemre azonban önkényes és logikailag hibás. Ez az eljárás ugyanis éppen azt tételezi fel, amit bizonyítani kellene, hogy ti. a világmindenség zárt rendszer, azaz véges, mert csak ebben az esetben alkalmazható rá az entrópia tétel. Ugyanilyen természetű megfontolások szólnak azonban a megmaradási törvények 157
