Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 3. szám - Rosta Ferenc: Keresztények egysége
két osztó Szentlélek Úristen kétségtelenül megteheti, hogy az Egyház „testén” kívül élőket is az üdvösségre vezeti, de akkor ebben az üdvösségszerző munkában az Egyháznak vajmi kevés része van, mondhatni semmi. Így ütközni látszik ez a magyarázat az „extra Ecclesiam nulla salus” elvével. Illetve, hogy ne ütközzék, azt mondjuk, hogy az Egyház látható határain kívül üdvösségre jutó ember hozzátartozik az Egyház „leikéhez”, és így nem kell azt mondani, hogy az Egyházon kívül üdvözül. Ez a magyarázat nehézkesnek tűnik azért is, mert - ahogy helyesen jegyzi meg az ÖH-hoz írt Kommentar-jában Feiner professzor - „figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy a kér észt ség (melyben a nem katolikus keresztény is részesül), mint látható, fogható elem, az Egyház testi mivoltához tartozik, és a megkereszteltben láthatóvá teszi az Egyházat” [17]. De meg azért sem kielégítő ez a magyarázat, mert semmiképp sem alkalmazható azokra a különvált közösségekre, mint közösségekre, melyekben az említett nem katolikus keresztények élnek. Pedig ezeknek az üdvrendi helyét is meg kell határozni. És végül: ez a magyarázat nincs összhangban a Zsinatnak az Egyházról vallott felfogásával sem. Helyesebben talán úgy mondhatnók, hogy a Zsinat e helyett a toldozó-foltozó megoldás helyett jobbat, szervesebben összefüggőt akar lehetővé tenni, mikor azt tanítja, hogy az Egyházban a látható gyülekezetét, meg a lelki közösséget nem kell két elválasztható dolognak tekinteni: „Ezek egyetlen összetett valóságot alkotnak. Következőleg . . . hasonlít az Egyház a megtestesült Ige titkához. Amint ugyanis a fölvett természet fölbonthatatlanul egyesült az isteni Igével, és így az üdvösség elválaszthatatlan élő szervként szolgál neki, ugyanilyen módon szolgál az Egyház társadalmi szervezete az őt éltető Léleknek, Krisztus Lelkének - a Test növekedésére” (vö. Ef 4, 16) [18]. Nyilvánvaló tehát, hogy a Zsinat tanítása szerint nem helyes dolog egymástól elválasztani a látható és láthatatlan Egyházat, ahogy azt a protestáns teológia teszi, de nem éppen a legjobb a katolikus teológiának az a magyarázata sem, mely az Egyháznak olyan tagjairól vél tudni, kik csak az Egyház leikéhez tartoznak hozzá, de testéhez nem. Az Egyház teste (látható elemei) és lelke (kegyelmi valósága) jogalmilag elhatárolható ugyan, de ténylegesen, a valóságban nem lehet őket elválasztani egymástól. Így tehát, ha valaki hozzátartozik az Egyház leikéhez, az a testéhez is hozzátartozik, azaz mindenhol, ahol keresztények üdvözölnek, ott van az Egyház, mégpedig testestül-lelkestül, mert testét és lelkét nem lehet egymástól elválasztani. Ez a megállapítás feltételezi a Zsinat ecclesiologiai tanítását. Nézzük a dolgokat sorjában. Az ÖH rögtön a bevezetés után, a 2. articulusban elmondja, mit ért a Zsinat Egyházon és az Egyház egységén. E fogalmak a szövegben üdvtörténeti kifejtés formájában, a biblikus teológia módszerével, nem filozófiai fogalom-meghatározás útján tisztázódnak. A mennyei Atya a világba küldi egyszülött Fiát, „hogy megváltóként új életre támassza és egybegyűjtse az egész emberiséget”. Kereszthalála előtt a Megváltó imádkozik hívei egységéért és már ekkor megalapítja „az Oltáriszentség csodálatos szent titkát, amely jelzi, és egyszersmind valóra váltja az Egyház egységét”. Megígéri, majd kereszthalála után kiárasztja a Szentlelket. „Általa hívta meg a hit, a remény és a szeretet egységébe az Újszövetség népét, vagyis az Egyházat. . . ö az Egyház egységének lételve, mert ő teremti meg ama csodálatos közösségi kapcsolatot (communionem) a hívek között és oly bensőségesen összeköti mindnyájukat Krisztusban, ö osztja ki a különféle kegyelmeket és megbízatásokat...” Ebben a szövegben nem úgy jelenik meg az Egyház, mint emberek összefogásából megszülető társadalmi szervezet (societas), hanem mint Isten csodálatos műveként 140
