Teológia - Hittudományi Folyóirat 2. (1968)
1968 / 2. szám - FIGYELŐ - Félegyházy József: Könyv az egyház és állam múltbeli jogviszonyáról hazánkban
móan magam végeztem, míg a régebbi korokra ... már gazdag történeti kutatási és vitaanyag állt rendelkezésemre [10]. Kiemeli aztán a külföldi jogi analógiák figyelembevételét, igen helyesen, mert ezek elemzése és vonatkoztatása nélkül, csak a magyar jogfejlődést nézve elszigetelten, szerintem sem lehet elfogadható eredményre jutni, ahogyan azt az eddigi meddő viták igazolják. A könyv valamennyi hazai hitvallási közösség jogviszonyait ismerteti, a súlypont a katolikus Egyházon van. A könyveim szerint csak a Horthy-korszakról lenne szó (1920—1944), zömében így is van, de a 100 oldalnyi történeti visszapillantás úgy tekinthető, mint a tárgyra vonatkozó legmodernebb és mind a tudományos történetírás, mind a katolikus álláspont oldaláról is — egyes kérdésektől és az ideológiai szemlélettől eltekintve — helytálló ß· a problematikát sok ponton maradandóan megoldó feldolgozás. Szerintünk helyesen állapítja meg a szentistváni egyházszervezés sokat vitatott jogalapját a király „saját uralkodói hatalmá”-ban (bár lesznek, talán nem is kevesen, akik továbbra sem értenek majd ezzel egyet), az akkori európai gyakorlat analógiájára (így Nagy Károly, I. és III. Ottó, Vitéz Boleszláv, Szt. II. Henrik császár), és nem különleges pápai felhatalmazásban, pápai követségben (legatio vagy delegatio), vagy a főkegyúri jogban (mely utóbbi — Kol- lányi igazolása szerint — későbbi eredetű). Érthetetlen, hogy nemcsak Fraknói előtt, de még az ő patronátusi forrás- gyűjteményének megjelenése után is mennyire nem vették a legtöbben figyelembe Vili. Orbán pápa kijelentését (1637-ből), aki a császári követ előtt úgy nyilatkozott, hogy „az egész világon nincs kegyuraság, mely szilárdabb jogalapon áll, mint a magyar királyé, mert olyan egyházakra vonatkozik, melyeket egy szent király az ő saját javaiból alapított” (65). A sokat pertraktált konstanci „bullá”- ról megállapítja, hogy azt még pápa nélküli szakában fogalmazták meg a bíborosok, Zsigmond kérésére és zsinati érdemeire való tekintettel, de amely iratnak, pápai megerősítés hiányában, nincs bulla jellege és joghatálya, bár tény, kiváló egyházjogászunk, Sípos István megállapítása szerint, hogv „a konstanci zsinat után a magyar király kegyúri joga nyugvópontra jutott, a királyok a nagyobb egyházi javadalmakra a kinevezést gyakorolták”. E királyi jog elismertetése és megszilárdítása Mátyás sikere volt, míg Werbőczy Hármaskönyve már csak a XVI. század elejére kivívott hazai gyakorlat megfogalmazását és a magyar Corpus Juris-ba való végleges inkorporálását jelentette (50—53). Nincs terünk, hogy a könyv egyes (valójában igen kevés) vitatható történeti megállapításaira kitérjünk, egyet azonban megemlítünk, azt, hogy a régi hazai eretnekek mozgalmai közül a bo- gomilekét csak a XIV. századra helyezi, holott az újabb kutatások kimutatták, hogy már Szent Gellert Deliberatiójá- 1iák tendenciája őket érinti; 1200-ban pedig III. Ince pápa felszólítja Imre királyunkat a bosnyák bogomilek titkos pártfogójának, Kulin bánnak a megrend- szabályozására. Imre aztán Bosznia mellett Szerbiára is kiterjeszti akcióját. A reformáció korától kezdve teret kap a protestáns egyházak jogviszonyainak ismertetése, a Bocskai által kiharcolt és a bécsi békében (1606) biztosított, majd a Bethlen Gábor és Rákóczy György újabb felkeléseivel a nikolsburgi (1622), illetve a linzi (1645) békékben megerősített protestáns szabadságjogok; amiknek ellenhatásaként megszületett 1691-ben Lipót császár Explanatio-ja; 1731-ben III. Károly Resolutio-ja; míg végre II. József Türelmi Rendelete, majd az 1791:26. te. véglegesen törvénybe iktatta a protestánsok vallásszabadságát (73). Nem kevésbé érdekesek a jogfejlődés újabb fázisaival sűrítetten foglalkozó al- fejezetek a szabadságharc, a kultúrharc és a Tanácsköztársaság idejéről. A könyv fő témája mégis az állam és az egyház jogviszonya a Horthy-kor- szakban. Ez a nagy terjedelmű anyag 4 fejezetre oszlik: az első a kapcsolatok általános kérdéseivel, különösen is a vallásszabadsággal és a felekezetek közti viszonossággal; a második az egyházak vagyoni kérdéseivel (egyházi vagyonjog, vagyonfelügyelet, közalapítványok kezelése, kongrua, párbér, egyházi adó) foglalkozik; a harmadik fejezet a főkegyúri jog sajátos helyzetét taglalja a provizórium korában, különös tekintettel a főpapkinevezési jogosítványra, s annak a kormányzóság idején kialakult gyakorlatára; végül a negyedik fejezet az egyházi személyek jogainak és kiváltságainak szentel teret. E fejeztek feldolgozásából kiragadva egy-két mozzanatot, először is azt látjuk, hogy a magyar állam és a Vatikán viszonya ezen időszakban elvileg oly kitűnő, „hogy Magyarország és a Vatikán között nincs is szükség konkordátumra” (108). Ez az álláspontja nemcsak a magyar kormányoknak, hanem magának Serédi hercegprímásnak is. P. Révaynak egy esetleges konkordátum ügyében hozzá intézett levelére azt válaszolja, hogy „magyar konkordátumot sem innen, 126
