Teológia - Hittudományi Folyóirat 1. (1967)
1967 / 2. szám - Tarnay Brúnó: A régi és az új Maurice Blondel gondolkozásában
Officium elmarasztalólag válaszolt. Ezek a tételek az „immanencia módszerének” kizárólagos és egyoldalú alkalmazását fejezik ki. Nem Blondel kezében vált ez a módszer veszedelmessé, hanem a túlbuzgó Laberthonniére atya értelmezésében. Lásd Lennerz, Natürliche Gotteserkenntnis, Freiburg, 1926. 200—202. és 249—251. A levél egyébként nem jelent meg az Acta Apostolicae Sedis hasábjain, Lennerz forrása: A. Vermeersch, Periodica de re Canonica et Morali, tom. 14. fase. 1. 32 Daniel—Rops, i. m. 338. 1. 11. jegyz. 33 „Nonne omnibus... apparet haec species? Cur non omnibus eadem loquitur? Animalia ... interrogare nequeunt... Homines autem possunt interrogare ... sed amore subduntur eis et subditi judicare non possunt. Nec respondent ista interrogantibus, nisi judicantibus ...” Confessiones, 1. 10, c. 10. 31 De Veritate, 14, 2. — Az implicit, természetszerű istenismeretről a legjobb lapokat olvashatjuk J. Legrand, Connaissance de Dieu et Philosophie, Nouv. Rv. Th. 1963. 239—269. és 357—386. A szövegben néhány nagyon markáns szenttamási megállapítás feldolgozását kapjuk: „Sic... homo naturaliter Deum cognoscit, sicut naturaliter ipsum desiderat. Desiderat autem ipsum homo naturaliter in quantum desiderat naturaliter beatitudinem, qua est quaedam similitudo divinae bonitatis.” C. G. I. c. 11. „Cognoscere Deum esse in aliquo communi, sub quadam confusione, est nobis naturaliter insertum, scilicet inquantum Deus est hominis beatitudo.” S. Th. I. 2,1 ad 1. „Homo habet aptitudinem naturalem ad intelligendum et amandum Deum; et haec aptitudo consistit in ipsa natura mentis.” S. Th. I. 93,4 c. — É. Gilson, szerény nézetünk szerint, nagyon leszűkíti a természetszerű dispozíciók tartalmát, amikor így összegezi Sz. Tamás felfogását id. tanulmányában: „toutes choses cherchent á s’assimiler á Dieu”. 712. „Omnia intendunt assimilari Deo.” C. G. III. 19. A subsistens szellemi való virtualitása sokkal többet jelent: „intellectus noster factus est ad hoc quod videat Deum”. De Ver. 10, 11, ad 7. „Naturaliter anima est capax gratiae.” S. Th. I.—II. 113, 10. 35 Malebranche (1638—1715). De la recherche de la vérité, Paris, 1880. IV. k. 11. f. — Pascal művében utalhatunk például: Les pensées... keretében, „les grandeurs et les miséres de l’homme”, Le divertissement stb., idézem P. Archambault válogatásából, Paris (évszám nélkül), 126—135. 84—88. — Bossuet, Sermon sur l’Annonciation, éd. Lebarq, III. 429. Fénelon, Oeuvres completes, 1851. I. 136. skk. 30 Dechamps, Oeuvres complétes, Mecheln, 1874—83. 18. kötet. Lásd Lex. f. Theol u. Kirche, Freiburg, 1959. 2. k. 183—4. és Valensin i. cikke 590—1. 37 Denzinger, 1955. n. 1781—1820. 38 Itinéraire... 36. 39 így kitűnő tomista szerzők, mint Garrigou-Lagrange, Richard, Van der Meersch megelégedtek a megszorítással: a természetes vágy, amely az eszes teremtményben Isten színelátására irányul, nem jelenthet mást, mint feltételes és nem hatékony, csak különleges adottságok között tudatosuló (elicitum) törekvést. Az emberi nem egészét nézve nem szabad többet feltételezni, mint potentia oboedientialis negatí- vát, mere passivát. Elismerésre méltó óvatosság. Ez a felfogás azonban egyenesen ellentmond Sz. Tamás megfogalmazásainak, ö maga nyilván azon a véleményen volt, hogy az adottságok tárgyilagos elismerése és bátor kutatása a tévedés elkerülésére az egyetlen mód. A kérdést a szövegek exegézisére és kitűnő logikai elemzésre építve, teljesen újra taglalja: S. Dockx, Du désir natúréi de voir l’essence divine, Archives de Philosophie, 1964. 1. 49—96. 40 Ez volt a reneszánsz arisztotelikusok szemében a legnagyobb dicséret, A. Ni- phus szájából (1437—1456). Idéztem J. B. Geiger, Saint Thomas et la métaphysique d’Aristote, Philosophie et spiritualité, Paris, 1962. 125—158. 41 A történeti összefüggések feltüntetésében és ezek mély, spekulatív értékelésében felbecsülhetetlen C. Fabro, La nozione metafisica... (lásd 8. jegyzetünket), és Participation et causalité, Louvain—Paris, 1961. Kérdésünkbe vág főként 426—451. 42 H. Bouillard, Blondel et le Christianisme, Paris, 1961. 176. H. Duméry, Raison et Religion dans la Philosophie de L’Action, Paris, 1964. 33—122. — Blondel két kitűnő értelmezőjének éleshangú vitáját lásd Archives de Philosophie, 1964. 1. 1965. 1. és 2. számában. 43 A természetfeletti „reális igényét” nem szabad összetéveszteni a „reális természetfeletti” igényével. (Arch, de Ph. 1964. 1. 130—134.) 44 É. Gilson id. tanulmánya 712. 86
