Teológia - Hittudományi Folyóirat 1. (1967)
1967 / 2. szám - Tarnay Brúnó: A régi és az új Maurice Blondel gondolkozásában
nyosságot, amely közölhetetlen, mert csak az egészen személyen cselekvés bensőségében születhetik meg, egyetlen szót, amely maga is »action«, — úgy ki kell mondani: »Van!«”26 Értékelés és bírálat Blondel értékelésében meglehetősen eltérőek a vélemények. Nem beszélünk a félreértésekről és rágalmakról, amelyek azóta elsimultak. Még ma is olyan éleslátású és tárgyilagos ellenfelei vannak, mint É. Gilson27 vagy FI. Gaboriau28. De a nagy ágostonos gondolkodó és történész véleményét sem mellőzhetjük: „Korunk legnagyobb katolikus gondolkodója M. Blondel... a legeredetibb, szerves és teljes rendszere a katolikus bölcseletnek ... A. Rosmini óta.”29 Vakmerő vállalkozásnak tűnhetik azok szemében, akik megszokták a „rendek” és módszerek becsületes és kifogástalan elvi megkülönböztetését, átvezetni az immanensből a transcendenshez, még pedig a szó erősebb értelmében: vagyis a természetesből a természetfelettibe. Sőt, e művelet kivitelezése során felcserélni a praxis és teória rendjét és a teológiát egy autonómnak mondott bölcselet vendégszereplésével helyettesíteni! Mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy Blondelt e kísérletéért sohasem ítélték el a Magisterium részéről. XIII. Leó úgy vélekedett, hogy a bölcselők joga keresni, a tévedés kockázatával. Ha kell, lesz idejük a megtérésre is! 1895 elején magánkihallgatáson biztatta műve folytatására.30 XI. Pius így fejezte ki véleményét az aix-i püspök előtt: „Biztos vagyok igazhitűsége felől. Megbízom önt, hogy közölje vele!”31 XII. Pius 1945-ben hivatalosan fejezte ki elismerését.32 Meg kell állapítanunk azt is, hogy az „immanencia módszere” talál bizonyos gyökereket a leghitelesebb keresztény gondolkodás hagyományaiban is. Nyissuk fel Sz. Ágoston Confessióinak 10. könyvét,33 olvassuk Sz. Tamás „De Veritate” c. művében alapelvként megfogalmazva: „Nihil potest ordinari in aliquem finem, nisi praeexsistat in ipso quaedam proportio ad finem”3/‘ és tanulmányozzuk nagyszabású feldolgozását a Contra Gentes III. könyvében (cap. 2—53.). Ennek a hagyománynak folytatói az újkorban Malebranche, Bossuet, Fénelon, Pascal.35 Nemcsak gyakorlatot, hanem már módszert képvisel az I. Vatikáni Zsinat egyik irányító szellemének, A. V. Dechamps bíborosnak teológiai munkássága. Belgium prímása, akinek jelentős része van az irányadónak tekintett „Constitutio dogmatica de fide catholica”36 kidolgozásában, azt hangoztatja, hogy a hit megalapozásában fel kell kutatni azt, „ami az emberben van, de nem az embertől ered”. Az apologetika területe egy „belső tény” (az isteni Szóra irányuló igény, szükséglet), és ezzel összekapcsolt „külső tény” (a kinyilatkoztatás történeti ténye, jelek) szüntelen egybevetése és feldolgozása.37 Blondel túlmegy a hagyományon, amikor határozottan öntörvényű bölcseleti módszert kíván követni, így akar a természetfeletti küszöbéig eljutni. Nem a tiszta elvont, elvi síkon kivitelezi ezt, hanem a konkrét, az „action” síkján. Szerinte itt fut össze gondolkodás és élet, a külső, benső és felső világ, „a természetes, az emberi és az isteni találkozásának geometriai helye”.38 Ez kell, hogy mentse, sőt igazolja vállalkozását a legszigorúbb dogmatikus elmék színe előtt is. 81 3
