Teológia - Hittudományi Folyóirat 1. (1967)

1967 / 2. szám - Gál Ferenc: A karácsony krisztológiája: az Immánuel

ember. Hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett (Zsid 4, 15), személyesen átélte örömeinket, bánatainkat, küzdelmeinket és halálra- szántságunkat. A megtestesülés bizonyítja, hogy az ember nem kísérleti tárgy, nem mozgatott báb, hanem a teremtés nagy titka. Krisztus által tudjuk meg, hogy Isten mit gondol az emberről. Figyelembe veszi mind­azt, ami emberré tesz bennünket, illetőleg ami velejárója testi kötöttsé­günknek: az állhatatlanságot, rövidlátást, szenvedélyt és nehézkességet. Azért tud megértéssel lenni irántunk, mivel mindenben hasonló lett hoz­zánk, a bűnt kivéve (Zsid 2, 17; 4, 15). Az irgalom azonban nem azt je­lenti, hogy szemet huny fogyatkozásaink és vétkeink felett, mert ez nem lenne megváltás. Belép az emberi élet struktúrájába és belülről készíti elő megváltásunkat. Ami őbenne végbement, az minden kegyelmi megigazulás ősmintája. A régi teológusok igyekeztek belemagyarázni minden kiváltságot Krisz­tus emberségébe, amit az intenfiúság következményének gondoltak. Em­legetik azt a nem bizonyítható tételt, hogy Krisztus emberi lelke már földi életében Isten színelátásának birtokában volt, s ezért leküzdhetetlen nehézséggel küzdenek, amikor meg kell magyarázniuk szabadságát, ér­demszerzését és a szenvedés valóságát. Az evangéliumból nyilvánvaló, hogy Krisztus tudatában van annak, hogy ő az Atya egyszülött Fia, aki isteni természete szerint előbb létezik, mint a teremtett világ (Ján 17, 7). Biztos az is, hogy különleges ismerete van az Atyáról és az isteni dolgok­ról, de nincs jogunk állítani, hogy emberi lelke már megnyugodott a bol­dog színelátásban. Az örök célhoz elérkezett, bensőleg megdicsőült em­bert lehet még mindenben hozzánk hasonlónak mondani? Lehet azt állí­tani, hogy „kiüresítésben” élt? Lehet annak az emberi küzdelmét, igye­kezetét, szenvedését és haláltusáját komolyan venni, akinek csak a teste van itt, lelke ellenben a mennyei dicsőség és boldogság nyugalmát élvezi? Krisztus csak a feltámadásában lett az örök élet osztogatója, tehát elegen­dő, ha feltételezzük, hogy akkor öltötte magára az összes kiváltságokat, vagyis akkor bizonyult az Isten hatalmas Fiának (Róm 1, 4). Az istenség áthatotta emberi természetét, de földi vándorlása alatt „növekedett böl­csességben és kedvességben” (Lk 2, 40), s engedelmességet tanult mind­abból, amit elszenvedett (Zsid 5, 8). Ezzel mutatta meg, hogy az emberi élet igazi érték. Mi Krisztusban „hitünk szerzőjét és bevégzőjét” látjuk (Zsid 12, 2), aki úgy van velünk, hogy a testi homályból küzdelmeken át vezet a végső világossághoz. A Lélek kiárasztásával nekünk is megadja a meggyőződést, hogy Isten fogadott gyermekei vagyunk (Róm 8, 16), s példával megerősít, hogy az élet küzdelme szent feladat. Az emberi lét értékét emelte ki azzal is, hogy nem annyira az Atyát akarta képviselni közöttünk, hanem em­bertársainkat. Minduntalan visszatér a gondolathoz, hogy Isten embertár­sainkban közeledik felénk. Az ítéletkor az igazi emberiességet, az igazi humanizmust fogja jutalmazni: azokat, akik az éhezőknek ételt adtak, a betegeket és nyomorgókat segítették. A kárhozat az „emberteleneket” fenyegeti, akik megkeményítik szívüket mások szenvedése előtt, illetőleg kiváltják azt. Teilhard de Chardin Krisztus egyetemes királyságát úgy akarta magya­rázni, hogy az egész Kozmosz fejlődésben van feléje. Az élet bontakozá- sa, a technika és kultúra fejlődése mind a misztikus Krisztust építi. így 70

Next

/
Oldalképek
Tartalom