Teológia - Hittudományi Folyóirat 1. (1967)
1967 / 1. szám - FIGYELŐ - Udvarhelyi Béla: Az egyházi törvény reformjának főbb kérdései
kell haladnia annak ellenére, hogy a pozitív jogszabályok revíziója éppúgy, mint a zsinat egyéb reformjai (liturgia, papnevelés, vallásszabadság stb.) a világi hívek jó részénél, sőt a klérusban magában is nyugtalanságot és bizonytalanságot válthat ki. De éppen e tisztán emberi törvények és jogszabályok válto- zandósága emeli ki az egyházban erősebb kontúrokkal a változhatatlan isteni jogot, amely merev változás nélküli jogi kodifikáció mellett sohasem kerülne élesebben napfényre és a hívek érdeklődésének fókuszába: hűség az evangélium örök és változhatatlan tanításaihoz és engedelmesség a történelem irányító és alakító Űrhoz, Jézus Krisztushoz. Az isteni jog és a pozitív jog közötti különbségtétel természetesen 1918-ban hatályba lépett CODEX IURIS CANONICI rendelkezéseire is vonatkozik, annak említett következtetéseivel együtt. Megállapítható azonban, hogy a Kódex elég óvatosan hivatkozik kifejezetten az isteni jogra, tehát annak a kinyilatkoztatásban gyökerező voltára, a pozitív kánonjogi rendelkezések alátámasztásá- sára, többször azonban a természetjogra és a dogmatikus definíciókra. (Pl. a primátus intézményénél, az egyház fogalmánál, a szentségek jogi szabályozásánál.) De könnyen fölismerhető az a szándék, hogy ez utóbbiakat is a „ius divinum”-hoz tartozó elemeknek tartja, a görög és római időkre visszavezethető szóhasználat értelmében, amelyen a természetjogot az isteni joghoz számította a pozitív „ius humanum” ellenében. Miután a természetről alkotott modern fogalmaink messze túlhaladják a kereszténység előtti természet — és világképet, kézenfekvő az is, hogy a természet jog léte, jogosultsága és terjedelme tekintetében heves viták indultak a katolikus teológusok és kanonisták táborában is. E kontroverziának ismertetése meghaladja jelen tanulmányunk kereteit. De annyit leszűrhetünk belőle, hogy a „ius divinum” fogalmának a régies értelmezéssel kezelt kiterjesztése megengedhetetlen tiszteletlenség az isteni szándékokkal szemben, amely pusztán a régi és elavult szabályok átmentésére szolgál, nem pedig az egyházi élet megújulásának. Lehetséges ugyanis, hogy egy norma mindeddig megfelelt a krisztusi szándékot és akaratot megtestesíteni hivatott egyház tanításának, de a zsinat korszerű és finomabb tanításainak tükrében az „Isten népének” mai korviszonyaink közötti zarándokútján már nem alkalmas cicerone. — Ma már az egységes római veretű természetjog egyetemes spektruma a pluralista társadalom szivárványszíneire bomlott s ez a válto- zandóság, helyesebben a fejlődés bélyegét nyomja rá a korábban globálisan természetjogként kezelt norma-komplexumra. Logikus tehát, hogy a „ius divinum” köre ma már megszűkül, és a kodifikációs munka távlatai kiszélesednek és talaját veszti az a tévhit, amely az isteni intézkedésre hivatkozással és dogmatikus definíciók igényével egyszerű pozitív jogi rendelkezéssel a „ius divinum” körébe utalt tisztán juridikus tételeket. Neumann, a neves tübigeni kánonjogász példaképpen említi erre a 100. can. 1. §-át, a 107. can., illetve a 948. can., sőt a 109. és 219. can. normáit is. Meggyőzően állítja, hogy a CIC azon normatív rendelkezései is a változás és a jogfejlődés sorába kerültek, amelyek isteni akaratra utalnak. — S nem is alaptalan ez a szemlélet, mert maga a Summus Pontifex is így nyilatkozott a zsinati dekrétumok végrehajtását tárgyaló beszédében. „Az egyházi intézmények legitim fejlődése a múltban is meg volt és ma is meg van (pl. a pápai primátus az I. Vaticanum, a püspöki kollegialitás a II. Vaticanum szabályozásában), és ez bizonysága annak, hogy az egyházi jog alakulása élő folyamat, mely ott sem zárul le, ahol a kanonista isteni rendelésre hivatkozik.” * Korigény a kánonjog átfogó reformja! Nem árt ezt kidomborítanunk, mert „intra muros” is türelmetlen kritikai hangok hallhatók az egyházi törvény- könyv szerepével és alkalmazásával kapcsolatban. Bizonyos ugyan, hogy ez a kritika a legtöbb esetben nem egyéb, mint „Zorn und Klage der Liebe” (Hugo Rahner), azaz az egyház misztériuma a problémáinak finom átérzett, de nyoma- tékozottan kinyilvánított szeretete. Mégis a juridizmus ellen joggal fellépő belső kritikai mozgalom könnyen a szélsőséges spritualizmusnak nyithat utat, ha a kánonjogi kodifikálás öncélú jelleget öltene, vagy ezt a látszatot keltené, s nem arra törekednék minden kétséget kizáróan, ami jogosultságának egyetlen indoka és bizonyítéka: a józan és alázatos szolgálatra az egyház tanítói, kormányzói és pásztori küldetésének elősegítésével, mint „ancilla Ecclesiae”. Udvarhelyi Béla 57
