Teológia - Hittudományi Folyóirat 1. (1967)

1967 / 1. szám - Pfeifer János: VI. Pál pápa körlevele a népek fejlődéséről

mórban és szegénységben sínylődik. Meg van fosztva minden kezdeményezéstől és felelősségtől is. Az élet- és munkalehetőségek összeegyeztethetetlenek az emberi méltósággal. Az öregek a régi életkeretekhez ragaszkodnak, a fiatalok az új felé fordulnak. A hagyományos kultúrák összeütköznek az indusztrialista kultúra modem formáival. Ebben a zűrzavarban az emberek ígéretek és messianizmusok felé fordulnak, melyek egy álomvilág csaló képei. Ki látná az ebből fakadó veszélyeket: a népek erőszakoskodásait, felkeléseket és totalitárius ideológiák felé sodródást? (Art. 6—11).

Az Üdvözítő az üdvösségüzenetet először a szegényeknek hirdette. Ez volt annak legfőbb ismertetője. A misszionáriusok is templomokat, sze- retetházakat, kórházakat, iskolákat és egyetemet építettek. Ha munkájuk, mint minden emberi munka, nem is volt ment a hibáktól, a bennszülötteket megtanították hazájuk erőforrásainak kihasználására. A haladásnak és kultúrális fejlődésnek az úttörői voltak. Hivatkozik Charles de Foucauldra, a tuaregek apostolára, kinek mindenki testvére volt.

Az egyes kezdeményezések manapság már nem elegendők. Világot átfogó közös cselekvésre van szükség; gazdasági, társadalmi, kulturális és szellemi téren. Az egyháztól távol áll, hogy az államok ügyeibe beavatkozzék, nem akar világi hatalomra szert tenni, de az Isten országát akarja építeni ezen a földön is. Az egyház és állam egymástól független és önálló hatalmak, mindegyik a legfőbb a maga rendjében (Immortale Dei 1885). Az egyház a történelemben él és azért „kötelessége az idők jeleit kutatni és azokat az evangélium szellemében magyarázni”. Segíteni akar, az emberről és az emberiségről akar átfogó képet nyújtani (12—13).

A fejlődés nem merülhet ki a gazdasági jólét növekedésében. Átfogónak kell lennie, az egész emberre és emberiségre ki kell terjednie. „Elvetjük azt a felfogást, hogy a gazdasági életet el lehet választani az emberiességtől és a kultúra fejlődésétől, amellyel összefügg. Az ember számít, az egyes ember, az emberi csoportok és az egész emberiség” (Lebret). Az egész emberi élet hivatás. A képességek és tulajdonságok már a születés pillanatában csíraszerűen adva vannak. A belső és külső nevelésnek az Istentől megszabott célra kell irányulnia. Az ember felelős önmagáért — fejlődéséért és üdvösségéért. Az embernek arra kell törekednie, hogy a külső világ negatív hatása ellenére is saját szerencséjének kovácsa legyen, hogy mint ember növekedjék, több érték legyen, több legyen. A növekedésnek Istenre kell irányulnia, mint a legfőbb igazságra és legfőbb jóra. A haladás célja, hogy emberi létünkben növekedjünk, a krisztusi életet magunkban kialakítsuk, egy igazi humanizmust valósítsunk meg a földön.

Az egyes ember és a közösség is felelős azért, hogy mivé legyen az ember. Kultúrák keletkeznek, növekednek és elpusztulnak. Az ember jár a történelem hullámain, atyáink öröksége kötelez, de az sem lehet közömbös, hogy mi lesz az emberiség nagy családjából. Az egyesek és a közösség fejlődésében is tekintettel kell lennünk egy fokozatos értékrendre, különben erőt vesz rajtunk a kapzsiság, könnyen az anyagiasság áldozatai leszünk. A kapzsiság az erkölcsi elmaradottság legbeszédesebb jele. Nemcsak szakemberekre, technikusokra, hanem bölcs és mélyen gondolkodó emberekre van szükség. Igazi humanizmusra, ahol az ember magára talál és igent mond a szeretet, a barátság, imádság és elmélkedés magas értékeire. Meg kell szüntetni az egoizmust, az erőszakot, az anyagiakkal való

42