Teológia - Hittudományi Folyóirat 1. (1967)
1967 / 1. szám - Gál Ferenc: Új utak a teológiában
nevezünk, maga is új értékeknek háttere és kiinduló pontja. Isten a valóságban ezt az emberi életet és történelmet akarta állandósítani és magához emelni, tehát irgalmának és szeretetének hatását mindenütt fel kell tételeznünk: a keresztség nélkül meghalt gyermekek örök sorsánál, az ún. természetes vallások üdvözítő erejénél stb. A teológia számára ebből az következik, hogy ami erkölcsi és kulturális értéket talál a történelemben, azt úgy tekintse, mint Isten teremtő és megszentelő erejének bizonyítékát. A pesszimista világszemlélet nem egyeztethető össze a kereszténységgel. A Szentírás arról értesít, hogy a teremtő Isten gyönyörködik műveiben, mert a lét síkján mindent jónak, művészinek tart. A természetfölötti cél bevonásával még jobban megértjük, miért alkotta ennyi gonddal a világot. Nem azért, hogy az emberiség bajjal és bűnnel terhes történelmét hordozza, hanem hogy ezzel a küzdő és kezdeményező emberrel valami nagyot és maradandót kezdjen. Az ember arra van hivatva, hogy mint Isten szövetségese, kibontakoztassa a teremtés művét és Krisztus vezetése alatt megvalósítsa benne az erkölcsi és kegyelmi értékeket. Ezért a teológiának el kell ismernie az evilági rend sajátos célját, önállóságát, és rá kell mutatnia arra, hogyan függnek össze értékei az Isten országának tökéletesedésével. A mai teológiában ezek a gondolatok valóban helyet kapnak (Congar, Rahner, Auer, Leclerq művei). Hans Urs von Balthasar a platoni hagyományt követő Ágoston, Pseudo- Dionysios és Bonaventura nyomán indul el, amikor a teológiai esztétika kidolgozását követeli. Nemcsak a kinyilatkoztatott igazság valóságát és szellemi ‘ tartalmát kell észrevennünk, hanem szépségét is. A kegyelmi rend teljes harmóniájának és fényének csillogása fel van ugyan tartva örök életre. A természet alá van veve hiábavalóságnak (Róm 8, 19), Krisztus a szolga alakjában jelen meg (Fii 2, 5), a megváltást mint a fájdalmak embere vitte véghez (íz 53), a hivő szem mégis felismeri rajta az isteni dicsőségnek, a doxá-nak a vonásait (2 Kor 2, 4). Sőt egész műve tükrözi ezt a vonást: a hit és a kegyelem, a szentségek, a misztikus test egybetartozása és a szeretet megmaradása. Az erkölcsi küzdelem komolysága, az ítélet tudata és a világ halálraszántsága eleve megakadályozza, hogy a kereszténység csupán esztétikai magatartás maradjon, mint ahogy ez a veszély megvan Kirkegaardnál, de másrészt a kinyilatkoztatás teljességének tartozunk vele, hogy szépségét is észrevegyük. Annál inkább, mivel a bűn sok visszás vonást kever az életbe, s az ember harmóniaigénye a maradandó szépség megpillantására vágyik. Krisztocentrikus teológia Az üdvtörténetre alapozott teológia jellemző sajátsága az, hogy Krisztus áll a középpontjában. Nem a teocentrikus felfogás háttérbeszorítása ez, hanem pontosabb, a Szentírásnak jobban megfelelő megfogalmazása. Hiszen mi abban az Istenben hiszünk, aki Krisztusban kinyilatkoztatta magát. Aki őt látta, az Atyát látta (Ján 14, 19), hatalma, szentsége, irgalma, bölcsessége mind az Isten sajáságait tükrözték. De egyben ő a központja az emberről és a világról szóló közléseknek is, hiszen az Atya mindent általa, érte és benne teremtett (Kol 1,16). A teremtés és az üdvrend hozzá van mérve Krisztushoz. A teremtés-tanban nem elégedhetünk 9
