Teológia - Hittudományi Folyóirat 1. (1967)
1967 / 2. szám - Klostermann, Ferdinand: Pap és laikus a holnap egyházában
lami, hanem az is, hogyan lesz valaki tag. Választásnak kell itt történnie, valódi választásnak és nemcsak felülről történő kinevezésnek. 7. A partner-jellegű és kollegiális együttműködést az Isten népe részéről, mindenkiét mindenki részére, egyházunk küldetésében, azaz az apos- tolságban, jelentősen megkönnyíti a diakonia princípiuma. Újra felfedezése ez az elv ugyanis az újszövetségi vezető-hivatal szellemének, amely lényegileg szolgálat, „munus ministerii”, a szolgálás hivatala, amint azt Vatikánum állítja. Mint szolgálat a sokféle szolgálat közül — a vezetőhivatal is egyike a soknak. Két iránya van a szolgálat hivatalának: a gyülekezet egyetlen és egyedüli Ura felé, és a másik a gyülekezet felé. Ez a diakonia-elv az újszövetségi vezető-hivatalnak bizonyos relati válásával jár: kultikus, közvetítői jellegű és papi jelleget ölt. Talán a múltban ezt a jelleget nagyon is előtérbe állították Ennek a hivatalnak ugyanis, ha az újszövetség szemszögéből nézzük, nagyon szerény szolgálati funkciója van az egyedüli sacerdos-hoz és Közvetítőhöz, Jézus Krisztushoz mérve. A diakonia-elv figyelmeztet bennünket közvetítő szerepünkre, arra, hogy Krisztus helyettesei vagyunk, és Krisztus reprezen- tálását, képviseletét nem szabad úgy felfognunk, hogy végezetül is ennek a szolgálatnak viselője az egy és egyetlen Közvetítőnek helyébe lép, vagy tán egyenesen Isten oldalán foglalja el helyét, és aischylosi „Theos” lesz, „isten a földön”, mint ahogyan a püspököt — végzetes módon — az V. században az Apostoli Konstitúciók könyve nevezi. Ezt a püspököt — amint a nevezett forrás mondja — úgy kell tisztelni, mint Istent (mintha valaha embert lehetne úgy tisztelni, mint Istent). Itt azután csakugyan nem vagyunk már messze attól a felfogástól, amely a középkorban az Apokalypsis Isten-titulusát: Rex regum et Dominantium — a királyok királya és az uralkodók uralkodója, a pápára és a püspökre vitte át. Csak Krisztusra áll és követői csak Krisztus helyettesítésében viselik ezt a címet (vö. 2 Kor 5, 20). Ezt mind együtt kell szemlélnünk, hiszen nem önmagunkat hirdetjük, hanem Jézus Krisztust, mint Urat, mi pedig a ti szolgáitok vagyunk Jézus miatt (2 Kor 4, 5). És nem akarunk úgy viselkedni, mintha a ti hitetek urai lennénk, mi csak örömötök munkatársai vagyunk. Ennek a diakónia-elvnek meg kellene szüntetnie az engedelmességnek olyan fogalmait, amelyek inkább világi hatalmasságokra emlékeztetnek, amilyenek azonban Lk 22, 25 értelmében papok között nem létezhetnek. Az apostolságnak olyan fogalmazásait is megszüntetné ez a diakónia- elv, amelyek egyes zsinati atyák szerint még a Vatikánumon is kísértettek; ezek ebben derivációt láttak, amely a hierarchia teljhatalmából származik. A karizmákat is némelyek ott a zsinaton teljesen megszűntnek vélték, a hierarchia vette át a szerepüket, illetve amennyiben vannak, teljesen alája vannak rendelve. A zsinat ezekhez a nézetekhez szerencsére nem csatlakozott. A diakonia-elv végeredményben Krisztus gyülekezetében arra vezet, hogy mind jobban kölcsönösen megbecsülik és respektálják a különféle hivatalokat és szolgálatokat. Nem engedi ez az elv, hogy Isten fiaival és meghívott szentekkel úgy bánjanak, mintha szolgák népe lenne. Leépítik majd a fenköltséget, a hieratikus és feudális titulusokat, és társadalmi formákat. Az egyház struktúrája lassan átküzdi magát az em- beriesülés, az embertársaság és partnerség, kollegialitás és a testvériesülés szelleme felé, a koinónia felé, mert manap egyedül ez teszi az egy112
