Szolgálat 88. (1990)

Elmélkedések - Anne Gagey: Papi édesanyának lenni

Azzal, hogy apjuk felé irányítottam őket, velejárt egy bizonyos tartózkodó hallgatás a saját vallásgyakorlataimról. Meg akartam valamit előzni: a személyes áhítatra vonatkozólag férjem között és köztem különböző érzékenységből eredő eltérések létezhetnek; nos, ezek nem tűnhetnek fel úgy, mintha ellentétek lennének, és nem szoríthatják háttérbe, hogy a szentségi életet illetően teljes köztünk az egyetértés. A tartózkodó hallgatás kiterjedt (egyébként szerény) elkötelezettségeinkre is, amelyeket a plébániai tevékenységben és a katolikus akcióban vállaltunk. így gyemiekeink hosszú ideig mit sem tudtak azokról a cikkekről, amelyeket apjuk önkéntes vállalásból írt különféle vallásos folyóiratok szántára. Különös gonddal igyekeztünk nem kelteni olyan benyomást, hogy szükségünk van arra, hogy az egyházi világban érvényesüljünk.

Amikor aztán eljöttek a serdülőkor kritikus forrongásai, a vallásra vonatkozó forrongásokat elviseltük, de úgy, hogy homlokegyenest nem szálltunk velük szembe. Ilyenformán kikerültük, hogy ezek a kérdések szerencsétlen módon összebonyolódjanak azokkal a családi konfliktusokkal, amelyek ebben a korban rendszerint előadódnak. Azt mindenesetre megértettük velük, hogy a felhozott kritikák a mi saját meggyőződéseinket nem tudják kikezdeni. Rámutattunk arra, végkövetkeztetések levonása nélkül, hogy a kritikák nem vetnek számot a dolgok bonyolultságával.

A serdülőkori zabolátlanság nem elutasítást, hanem keresést fejez ki. Azt gondoltuk tehát a legbölcsebbnek, hogy rájuk hagyjuk: bogozzák ki a megkérdőjelezett vallási kérdéseket azokkal a ",lelkiatyákkal" való kapcsolataikban, akikkel a plébánián vagy az ifjúsági mozgalmakban találkoznak.

Otthonunkat látogató pap barátaink sokat segítettek. Serdülő gyermekeink részt vettek beszélgetéseinkben. Ezek a papok, nyitott problémafelvetés légkörében, éles kontesztálások nélkül felidézték az Egyház életét, a különféle kultúrákhoz, különféle társadalmi osztályokhoz, korunk problémáihoz fűződő kapcsolatait. Ezek a papoktól számi azó megnyilatkozások hozzásegítettek annak megértéséhez, hogy az Egyházon belül nagy lehetőségek nyílnak a dialógusra.

Óvakodtunk attól, hogy megkülönböztetett módon kezeljük azokat a fiainkat, akiknél sejteni lehetett a papság iránti vonzódást. Nem segítettük elő, hogy bizalmas közlésekkel forduljanak hozzánk. Nem akartuk őket bezárni egy olyan tervbe, amelynek másokkal, nem pedig velünk való viszonyban kellett érlelődnie. Ugyanakkor nem titkoltuk előttük, hogy ilyen terv megvalósítása véleményünk szerint előzetes feltételként megkívánja az elmélyült értelmi képzést.

84