Szolgálat 87. (1990)
Tanulmányok - Szabó Ferenc: A kétségbeesett remény prófétája
Unamunónál azesperanza egyszerre remény-szenvedély: nekifeszülés a célnak, vagyis bizonyos jó, a boldogság (halhatatlanság) felé irányuló törekvés, ugyanakkor kapcsolatban van - legalábbis burkoltan - a keresztény (természetfeletti) reménységgel, amelynek végső alapja a feltámadt Krisztus által megígért örök élet, a test feltámadása. Unamuno Naplójában ezeket a szavakat idézi Jeruzsálemi Szent Cirill katekéziseiből: "Minden jótett kezdete a feltámadásba vetett reménység." (J168) A reménység isteni erényének alapja az a bizonyosság, hogy Isten hűségesen megtartja ígéreteit. Ezt a bizonyosságot végső soron a Szentlélek adja, vagyis isteni kegyelem, az ember önmagától képtelen eljutni a boldog bizonyosságra. Erről Szent Pál így ír a Római levélben (5,1-5): "Miután tehát a hit által megigazultunk, éljünk békében az Istennel Urunk Jézus Krisztus által. Általa, a hit segítségével, utunk nyílt a kegyelemhez, amelyben élünk és dicsekszünk is Isten (fiai) dicsőségének reménységével. De nemcsak ezzel, hanem szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem sarjad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből meg remény. A remény pedig nem csal meg, mert Isten szeretete kiáradt szívünkbe a ránk árasztott Szentlélek által." - Ugyanez a bizonyosság - ami nem zárja ki a még be nem teljesedett remény, vagyis a test feltámadására váró teremtmény sóhajtozását a vajúdó természettel - tör fel a Római levél 8. fejezetéből. Az első Korintusi levél 15. fejezete pedig a beteljesedésről szól, amit Unamuno nem teljesen ortodox módon az apokatasztázis ("Isten minden lesz mindenben") gondolatkörében értelmezett. (T 228kk.) Valamit azonban helyesen sejtett meg a filozófus: az Istennel való örök élet nem lehet merev változatlanság, unalmas semmittevés, hanem - minden értelmet meghaladó - intenzív élet, és ha élet, akkor "változás" is, a végtelen Szeretet teljességének több-kevesebb megközelítése, az isteni életben való részesedés különböző mértéke. Unamuno itt nemcsak a Szentírást idézi, hanem a misztikusokat is, Swedenborgot és Avilai Szent Terézt, Dantét és Aquinói Szent Tamást. Érinti a "változó", "szenvedő" Isten misztériumát is, amelyet annyit feszeget a mai teológia. Unamuno helyesen veti fel a problémát, de a megoldáshoz hiányzik nála a teológiai árnyaltság; egy kicsit vallási szinkretizmusba keveredik. De hát ki is tudna pontosan beszélni a "szem nem látta, fül nem hallotta", a minden értelmet meghaladó mennyei boldogságról?! Mindenesetre: "Az apokatasztázis több, mint misztikus álom: cselekvési minta, világítótorony hőstettek véghezviteléhez." (T 265) "Unamuno páratlan nagysága abban van - írta találóan Ch. Moeller -, hogy versben és prózában, filozófiai esszében és színdarabjaiban, kritikai cikkeiben és regényeiben azt állította: ez a világ alapjában véve abszurd, ha 65
