Szolgálat 86. (1990)
Tanulmányok - DeRoth László: Keresztény család? Ma?
Szövetség Két egymást igazán nem ismerő ember a házasságban összekerül. Az első tényező azon fordul meg, hogy mennyire képes a két személy nemcsak egymást elfogadni, nemcsak egymáshoz alkalmazkodni, hanem egy "csapatot" alkotni. Nem is akármilyen csapatról van szó, hanem egy "válogatottról" - hiszen egymást kiválasztották, remélhetőleg meggondoltan. A családi élet minősége elsősorban a férj és a feleség viszonyának minőségén alapszik. "Párosán szép az élet" - énekelték valamikor. Vagy ki ne emlékezne a régi slágerre: "Szeressük egymást...". Ma is éneklik: "Szeressük egymást ..viszont hozzáéneklik (vagy hozzágondolják), hogy"... mármint te is egy mást, én is egy mást..." Míg a házasság világi értelemben szerződés, addig keresztény értelemben szövetség, tehát felbonthatatlan. Egy szerződést mindig fel lehet bontani, vagy meg lehet venni a partnert, kijátszani a partnert, eltetetni láb alól a partnert, esetleg egyszerűen a partner beleegyezésével meg lehet szüntetni a partnerságot. Ezzel szemben a szövetség más: több és mélyebb, összefont és szövött valóság. Ami súlyosbítja a szövetségesek felelősségét, az az, hogy szövetségük folytán, a gyermekek jövetelével, megnövelik a szövetségesek számát. Egy szövetségben a kapcsolat maga is közös tulajdon. Mind a kettő befektet a kapcsolatba, mert ha csak az egyik fektet be, és a másik csak kivesz, a kassza kiürül. Egy emberi kapcsolat csak akkor lesz maradandó, ha a felek saját magukból, illetve saját magukat fektetik be. Mert ha valamibe a sajátunkból adtunk, saját magunkat adjuk, ahhoz akkor sokkal jobban fogunk ragaszkodni, attól sokkal nehezebben tudunk elválni, azt sokkal nehezebben adjuk fel. Gondoljunk csak arra, hogyan vezetünk egy bérelt autót, és hogyan a saját autónkat, főleg az elsőt! Nem szabad szem elől téveszteni, hogy a házasság ugyan egységet tételez fel és jelent, ezt az egységet viszont egyének (és egyéniségek!) alkotják. Ha jó csapatjátékot akarunk, akkor ismerni kell a csapattagok stílusát. Van, aki jó balszélső, van, aki jó hátvéd, és van, aki jó kapus. Anélkül, hogy a lélekbúvárkodás mélységeibe leereszkednénk, jónak gondoljuk megemlíteni az egyéniségek négy alapformáját. Ezeket könnyű felismerni, megérteni, tehát elfogadni is, és ezek ismeretében könnyebb alkalmazkodni egymáshoz. Kissé tréfás képletességgel így lehetne nevezni ezt a négy típust: a szemes, a füles, az izgága és a bukfenc. (Szaktudomá- nyosabb nyelven: a vizuális, az auditív és a motorikus típus; a negyediket nevezhetnénk praktikusnak.) A "szemes" (vizuális): amikor az ilyen típussal beszélgetünk, rögtön így válaszol: "látom, mit mondasz"; az ilyen típusú ember látni kívánja a dol54
