Szolgálat 86. (1990)
Tanulmányok - Szentmártoni Mihály: Apostolkodás odafigyeléssel
szerűen visszhangként megismételjük az utolsó két-három szót mintegy annak igazolásaként, hogy együtt vagyunk vele. Tapasztalatból tudom, hogy a beszélgetésnek ebben az első fázisában elvben jobb, ha a lelkipásztor minél kevesebbet beszél; itt a csendes meghallgatás művészete a feladat. Az érzelmek szintjén korai lenne a megnyugtatás: nincs oka aggodalomra, problémái egyáltalán nem súlyosak. Ez lehet a mi véleményünk, de a másik nem így érez, és ez a fontos. A nyomozás sem jelent nagy segítséget, vagyis amikor kérdésözönnel igyekszünk minél több adatot kisajtolni belőle. Ez nem ritkán saját bizonytalanságunknak a leplezése. Itt célszerű az érzelemre való tapintatos rávilágítás: "Hajói értettem, ez az eset önt nagyon megviselte, úgy érzi, senkinek sem kell, felesleges, sőt, mindenki terhére van ..." A visszatükrözés szintén megértésünlo-ől biztosítja beszélgető partnerünket: "Annyira bántja az eset, hogy napok óta képtelen aludni..." A felelősség szintjén sokszor azzal vétünk, hogy úgy hisszük, tudjuk a bajok megoldását, és ezt kisebb-nagyobb meggyőző erővel igyekszünk megértetni és elfogadtatni emberünkkel. Ezen a szinten szoktunk hibázni pél- dázgatással, különösen amikor saját életünkből vett példával, esettel igyekszünk "könnyíteni" a másikon: "hasonló eset történt meg velem is ..." Az ilyen példázgatás a másik problémájának relativizálását jelenti Ezzel szemben itt a helyes beavatkozás a megértést tükröző szembesítés, esetleg kérdés formájában: "Gondolt-e arra, mi lehet az ön szerepe ebben a helyzetben?" Annak tudatában, hogy ezek nagyon is sematikus, iskolai jótanácsok, mégis fontos tudatosítanunk őket magunkban; néha-néha, egy-egy beszélgetés után, legalább önvizsgálat formájában tegyük fel a kérdést, hol hibáztunk. Beszélgetni természetesen nem lehet kézikönyv alapján vagy szabályok batartása által; de ha erre többször rákérdezünk, a gyakorlat következtében kialakul bennünk egy bizonyos rutin, könnyedség, ami minden professzionális munka egyik lényeges feltétele. Az odafigyelés lelkisége A segítői viszony alapfeltételeként az empátiát, a másik feltétlen elfogadását jelöltük meg. De mit is jelent ez? Nagyon leegyszerűsítve a dolgokat, a legszívesebben így fogalmaznánk: a segítséget kérő nem "eset", hanem ember, mi több, testvér! És ne vegyük túl könnyen ezt a körülményt, ne gondoljuk, hogy minket ez nem érint. Senki sem szereti túlságosan a statisztikát, mármint oly értelemben, hogy őt csak adatnak, számnak tekintsék. A legtöbb tanácsadói központban ezt mégis kitartóan teszik: adatokat kérnek, hogy aztán az év végén kimutathassák: ennyi és ennyi esetünk volt ilyen és ilyen problémákkal, az átlag életkor ennyi volt, stb. Énnek a megkülönböztetésnek (eset és ember között) első és igen fontos gyakorlati következménye az, hogy nem kell szükségszerűen, sőt minden, áron egyeznünk emberünkkel. És itt lenne bizonyos fenntartásunk az eltúlzott nem-direk28