Szolgálat 86. (1990)
Tanulmányok - Szentmártoni Mihály: Apostolkodás odafigyeléssel
A bele-élés második szintje az érzelmekre vonatkozik. Miközben a tartalomra figyelünk, szükséges egyidőben nyomon követni a közlés mögött meghúzódó érzelmeket, érzelmi állapotokat is: mit érez a másik, hogy éli meg és át saját helyzetét, azt, amiről éppen beszél? Ebben nagy segítség lehet a jó önismeret, egy bizonyos önelemző-képesség: megpróbáljuk magunkban visszhangoztatni a megsejtett érzelmeket, vagyis hogyan érzem magam én, mikor kilátástalan helyzetben vagyok, mikor kiábrándultam stb. Az empátia harmadik, legmélyebb és tulajdonképpeni segítő szintje a személyes felelősséggel való szembesítés. A segélykérő sohasem csak áldozat, valamiféle szerepe mindig van saját helyzetének kialakulásában, így annak megoldásában is. Fontosnak tartjuk külön hangsúlyozni ezt a szembesítést, mert néha úgy tűnik, túl könnyedén "elcsúsztatjuk" a felelősséget, lévén a legkényesebb találkozási pont. Hogy miről is van szó, azt nagyszerűen érzékeltetheti egy evangéliumi példa: a farizeus Simon házában Jézushoz közeledő bűnös nő esete. Jézus először a tartalmakra hívja fel Simon figyelmét, egyben érzékeltetve az asszonnyal, mennyire odafigyelt minden egyes kis mozdulatára: könnyeire, csókjaira, alázatos mozdulatára, mikor hajával törülgette könnyel áztatott lábát. Aztán rávilágít azokra a mélyen fekvő érzelmekre, amelyeket ezek a tartalmak kifejeznek: alázatosságára és bűnbánatára, szeretetére és hitére. Ám mindez nem felmentésként történik: Jézus nagyon is világosan ráirányítja az asszony figyelmét saját felelősségére, amikor közli vele: menj, és ne vétkezzél többet! 2 Őszinteség Itt most a lelkipásztor, a tanácsadó őszinteségéről, egyenességéről van szó. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy kölcsönös gyónásra van szükség, hanem azt, hogy tudatában vagyunk saját jelenlévő érzelmeinknek. Ez pedig két szinten történik: befelé és kifelé. Befelé az őszinteség azt jelenti, hogy tudatosan felismerjük és elfogadjuk azokat az érzelmeket, amelyeket bennünk a másik jelenléte, személye ébreszt. Kifelé pedig azt jelenti, hogy ezt becsületesen és tapintatosan közöljük a másikkal. Ellenkező esetben kétértelmű üzenetet közvetítünk a másik felé, és ez elbizonytalanítja, a kapcsolatot pedig zsákutcába tereli. A tapintatos, de becsületes közlésre akkor van leginkább szükség, amikor a másik jelenléte negatív, kellemetlen érzelmeket ébreszt bennünk: unalmasnak, visszataszítónak, tapadósnak találjuk. Neveltetésünk és aszké- zisünk következtében az ilyen negatív érzelmeket palástolni szoktuk, és igyekszünk mosolyt, nyájasságot erőltetni arcunkra. Ez azonban ritkán sikerül, ha nincs hozzá belső fedezetünk. Egy másik gyakori kibúvó, hogy a másikat tesszük felelőssé, ami viszont bűntudatot ébreszt benne. 26
