Szolgálat 86. (1990)
Tanulmányok - Friedrich Wulf: A hitélmény mint a keresztény tanúságtétel előfeltétele
véghezvitt. Ehhez az élményhez csak úgy lehet eljutni, ha valaki jelen volt, ha szem- és fiiltanúvá vált. Ezért bele kell mélyednie Jézusba, az ő titkába, az ő küldetésébe, szavaiba és cselekedeteibe, halálába és feltámadásába. Ez tulajdonképpen keresztény életének titka; ebbe a titokba nyert bebocsátást a keresztséggel (Róm 6). Mondhatjuk így is: fel kell dolgoznia - minden nap újból - saját keresztségét, azt, ami a keresztség által megvalósult benne. Csak így lehet eljutni Jézus meghittségre épülő megismerésére, Jézushoz, akiben és akinek hisz; csak így lehet eljutni hitélményre, a Jézustitokba való beavatásra, amely titok alapján azután ő is elmondhatja magáról: "Amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek." (Un 1,3) 3. A Krisztus-titok melletti tanúskodás hatékonyan csak a Szentiélekben történik: lelki (Lélek-beni) folymat. A Lélekből és a Lélekben való élet nélkül nem lehetséges a hit tanúsítása, még ha valaki olyan okosan vagy jámborul beszélne is, mint aki mindent pontosan tud. Akiben viszont megvalósul az ilyen élet, annak a szava hat arra, aki őt hallgatja, néha még a szembehelyezkedő vagy közömbös hallgatóra is. Valóságosan ki lehet érezni, ha valaki hitélményből, az Istennel, Jézus Krisztussal való tapasztalatából beszél. Ahol ez a helyzet, ott másodrangúakká válnak a szavak, amelyeket valaki használ; beszélhet a múlt teológiai nyelvén, amelyet megtanult, vagy a mai teológia nyelvén és a mai szentírás-magyarázat ismereteinek birtokában. Ezeket (mellesleg szólva) nem elég csupán csak gépiesen elhadarni, mert a lelki szó is megkívánja teljes önbevetésünket, amelyben kimondjuk saját magunkat, és szavunk csak ezzel kapja meg egyéni színezetét. Jól példázzák e tényt az újszövetségi írások, az evangéliumok és az apostolok levelei. Mindent egybevetve: a Lélekben és igazságban való beszéd - ha valóban az - rátalál a maga szavaira. Nem túl magas mindez, ha arra a feladatra gondolunk, amely napjainkban az igehirdetőre vár a prédikációnál és a tanításnál? Nem túlzottan kifinomult és szövevényes, ha azokra tekintünk, akik a prédikációt hallgatják, és akik részt vesznek pl. a hitoktatáson? Aki benne él a gyakorlati életben, az gyakran így gondolhatja. Ám a hitről szóló tanúskodás és a hithirdetés tulajdonképpeni megalapozásának világosnak kell lennie, és világosan a szemünk előtt állnia; különben csak fecsegnénk, és a merő vita közben lelki-szellemi vonalon semmit sem teljesítenénk. Küldetésünk felülmúlja erőnket, amint a tanítványokét is meghaladta, hisz az Úr emberi felszerelés nélkül bocsátotta őket feladataikra. De nyitva áll számunkra, mint számukra is, az élmény útja ahhoz a valósághoz, amelyet ugyan fátyol takar el előlünk, amely mégis hordoz minket. (Geist und Leben 47, 1974, 168-177) 21
