Szolgálat 82. (1989)

Tanulmányok - Szabó Ferenc: Feltételek nélkül (Y. de Montcheuil)

számára éppúgy, mint a belső élet számára, csak fenntartja a zavartságot. Az örömben kell élnünk. De minél jobban felemelkedik valaki, az öröm annál inkább összeegyeztethető lesz a mély elszakadással, önmegtagadással, sőt ebből táplálkozik. Assisi Szent Ferenc öröme abból fakadt, hogy Krisztushoz hasonlóan gyalázták és üldözték. Ez valami teljesen rendkívüli: minél inkább felemelkedik valaki, annál inkább nem az egyéni kedvtelésekben találja meg örömét, hanem abban, amit másoknak ad, amit másokért tesz. így Isten egyre nagyobb követelményei nem veszik el az örömét. De e derűs bizalom mellett meg kell őriznünk egy másik készséget is: késznek kell lennünk arra, hogy válaszoljunk Isten újabb hívására, mihelyt azt meghallottuk. Semmi sem öli meg annyira eleve az önajándékozást, az igazi cselekvést, mint amikor valaki ezt mondja előre: ennyit adok, de többet nem; elmegyek eddig, de tovább nem. Aki előre korlátozza az ajándékot, nem ad semmit. Az nem kötelezi el magát. Késznek kell tehát lennünk, hogy rálépjünk minden útra, amit Isten mutat nekünk, hogy átalakítsuk ítéletmódunkat, amennyire ez szükséges lesz.

Hogy miként lehet egyre jobban elmélyíteni a tőlünk kért feladat megértését, arra jó példa az apostolok esete. Amikor elkezdik követni Jézust, azt a Messiást látják benne, aki majd helyreállítja Izrael királyságát és beteljesíti a zsidó reménységet. Kétségkívül ennek a reménységnek vallási jellege van, minthogy a Messiás királysága az lesz, ahol megismerik és imádják az igaz Istent. De végül is ez olyan királyság elképzelésük szerint, ahol jó helyeket és jutalmat is osztogatnak. Az apostolok még az utolsó vacsorán is arról vitatkoznak maguk között, hogy ki lesz az első az Országban. Méltatlankodnak, amikor Zebedeus fiainak anyja a két első helyet kéri fiai számára. Mégsem pusztán az érdek vezérli őket: nem hátrálnak meg attól a kockázattól, ami a Krisztus-követéssel jár. Amikor Jézus visszatér Betá- niába, hogy feltámassza Lázárt, az apostolok meg vannak győződve arról, hogy a Mester elébe megy halálának, hiszen kiteszi magát a jeruzsálemi zsidók gyűlöletének, és akkor Tamás felkiált: ’Menjünk mi is, haljunk meg vele!” (Jn 11,16)

A szenvedés számukra a nagy kiábrándulás alkalma, de egy bizonyos za- vartság után újra csak Krisztus ügyét vállalják. Az Ország nem jön el olyan könnyen, ahogy azt képzelték, és nem lesz olyan diadalmas, mint hitték. Az apostolok nem bátortalanodnak el, de még a mennybemenetel pillanatában is ezt kérdezik: "Uram, most állítod vissza Izrael királyságát?" Jézus kitérő választ ad nekik: "Nem rátok tartozik annak az időpontnak ismerete, amelyet az Atya előre megállapított" (ApCsel 1,6-7). A távlatok még eltávolodnak... Hosszú várakozásra lesz szükség, és nem lesz biztosítva Krisztus jelenléte. De ismét elfogadják az Atya tervét és Krisztus szavaihoz hűen összegyülekeznek a Cenákulumban. Itt kapják meg a Szentlelket. Akkor mejd megértik, hogy nem földi királyságról van szó, hanem a mennyek országáról. Az üldöztetések ellenére munkához látnak. De még mindig ragaszkodnak saját elképzeléseikhez a zsidó nép elsőbbségére vonatkozóan. Újabb isteni kinyilatkoztatást kapnak: Szent Péter ezt Kornéliusz százados megkeresztelkedése alkalmával ismeri meg, majd pedig Szent Pál érti meg, hogy az Egyház egyetemes, katolikus, felette áll minden fajnak és

42