Szolgálat 82. (1989)
Tanulmányok - Lelóczky Gyula: Pap vagy mindörökké
ti is szentek bármilyen körülmények között" (lPt 1,15). A keresztény ember életének az Isten szentsége és tökéletessége a normája. A pap életében ez - egyebek mellett - Isten hűségének mindennapos megélését jelenti. Hűség az Isten egyik legjellemzőbb tulajdonsága. "Az Úr a te Istened az igaz Isten, a hűséges Isten, aki szövetségét és szeretetét az ezredik nemzedékig megőrzi" (MTörv 7,9); "az Úr hűséges minden szavában, és jóságos minden művében" (Zsolt 145,13). Isten hűsége Fia hozzánk küldésében, emberré válásában éri el végső beteljesedését. Minden, amit Isten Ábrahámnak megígért, Jézus Krisztus személyében, életében a legteljesebb mértékben megvalósult. Mibennünk, keresztényekben válik Isten hűsége megfogható, látható valósággá: "Hűséges az Isten, aki meghívott Fiának, Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak közösségébe" (lKor 1,9). Jézus saját élete példájával és a kereszt őrültségével mutatja meg Isten hűségének mértékét, hőfokát. Jézus az "Ámen" Isten minden szavára, ígéretére, Ő "a hű és igaz tanú" (Jel 3,14). Jézusnak nélkülözhetetlen lételeme a hűség: "Ha mi hűtlenné is válunk, ő hű marad, mert önmagát nem tagadhatja meg" (2Tim 2,13). A papnak, amint napról napra megéli papi elkötelezettségét, Isten Jézusban megvalósult, emberi mértékűvé vált hűségét kell a maga életére alkalmaznia, papi élete mindennapjaiban aprópénzzé váltania, mintegy Jézus hűségét a maga életében láthatóvá tennie. Isten hűsége a garancia, hogy az O kegyelme, segítsége ebben a törekvésében mindig vele marad. A belső minőségi változás, amit a szentelés hoz létre a papban, a papot elkülöníti népétől és ugyanakkor szorosabb kapcsolatba is vonja vele. Elkülöníti, mert a p a p más, mint a hívei, magányosabb, inkább az Istené, kevesebb szál fűzi a világhoz, - de szorosabb kapcsolatba is fűzi őket vele, mert a népnek szüksége van a papra, rászorul a pap szolgálatára, míg a pap egész élete, egzisztenciája erre a szolgálatra irányul. Ez az ellentmondás része annak a paradoxonnak, ami a pap létét alkotja. A kereszténység paradoxonja ez, amely minden autentikus keresztény életnek a sajátossága, de a pap életében, amennyiben a pap csakugyan totálisan, mintegy "profi" módon vállalja és életévé teszi a kereszténységet, ez a párád Dxon kisarkítva, radikálisabb módon mutatkozik meg. A pap egyszerre szabadabb és meg- kötöttebb, mint más emberek, egyszerre elesettebb és erősebb, megtörtebb és bizakodóbb. Egyszerre igaz: nincs egy ember sem, akihez igazán közel állna, meg az is, hogy minden híve testvére, gyermeke, apja, anyja (vö. Mt 12,50). Minden papra érvényes, amit Szent Pál elmond az Isten szolgáiról: "...mint ismeretlenek, mégis jól ismertek, mint akiket halálra szántak, mégis élnek, mint megkínzottak, de belé nem haltak, mint szomorúak, mégis mindig vidámak, mint szűkölködők, mégis sokakat gazdagítok, mint akiknek semmijük sincs, mégis mindenük megvan" (2Kor 6,9-10). Ez a paradoxon a pap húsa, vére, szívdobogása, ezt éh meg élete minden napján, ezt nem lehet levetni, mint valami kabátot. Talán a paradoxon szó helyett helyesebb lenne a "misztérium" szót használni: az isteni elem a pap életének részévé vált, amikor az emberek között jár, Isten is ott jár vele; amikor szól, hívei többet hallanak, mint emberi szót; s ami jót tesz, az több, mint emberi cselekedet: Isten áldása az emberek világában. A pap jelenlétével egy másik, szebb világnak az ígérete derül a múló, bűnös világra. Az emberek 26
