Szolgálat 79. (1988)
Tanulmányok - Szabó Ferenc: Testben való létünk
"Isten országa ... igazságosság, béke és öröm a Szentiélekben" (Róm 14,17). "Megtestesült szellem" Az ember hominizációval minőségi változást hozott az állatvilággal szemben: a gondolkodó és szabad lény a fejlődés virága, a föld gyümölcse, ugyanakkor túlszárnyalja az anyagi mindenséget, s nyitott a Végtelenre. Isten önmagához hasonlónak teremtette, ezért a személy minden teremtményhez viszonyítva öncél. Isten öröktől fogva szeret engem és örök életre szánt, ezért vagyok egyedülálló, megismételhetetlen misztérium. Szüleim révén, származásomban, génjeimben benne van a korábbi fejlődés eredménye, az első nemzedékek tulajdonsága. Amikor öntudatra ébredtem, már ott voltam az adott világ ölén. Természetemet tekintve tehát magam is adottság vagyok. A hit szemével: adomány, Isten ajándéka. Ugyanakkor el kell fogadnom, szentesítenem kell, amit a léttel együtt látszólag rámkényszerített egy külső hatalom, illetve bele kell egyeznem teremtésembe és be kell fejeznem ezt a teremtést szabad közreműködésemmel, élve a sajátos hivatással kapott kegyelmekkel. A hominizációt tehát humanizációval teljesíti be az ember, éspedig másokkal párbeszédet folytatva, velük együttműködve a társadalomban, családban, különféle környezetben. Az ember ugyanis, jóllehet egyedülálló és megismételhetetlen, nem zárt világ. Sőt azt kell mondanunk: éppen, mivel személy, azért interszubjektivitás, nyitott más személyek felé, és személyesedése csakis az emberekkel való kommúnióban (szere- tetközösségben), szolidaritásban bontakozhat ki igazán. Testem is a másokkal való kommunikáció eszköze, közvetítője. A másikhoz való viszony sajátos kifejezést nyer a szexualitásban: a szerelemben, házasságicsaládi kapcsolatokban, de az élet egyéb (a munka, a művészi alkotás, a szórakozás, sport stb.) területem is. Az ember tehát "megtestesült szellem". A test nem pusztán a lélek "eszköze" vagy "kalitkája", vagy "csónakja", hanem (szimbolikus és valóságos) közvetítő az én és a világ, az én és mások között. Az emberi lény kezdettől fogva test és lélek lényegi egysége: sohasem tiszta anyag vagy tiszta szellem. A lélek kezdettől "informálja", áthatja a testet, miként a mosoly az arcot, nem lehet elválasztani a kettőt. Ezért azt mondhatom, hogy nem "birtokolom" testemet, mint valami tárgyat, hanem én magam a testem (is) vagyok. Ezt a perszonalizmus és egzisztencializmus (Marcel, Mounier, Merleau-Ponty) nagyon hangsúlyozza. Feladatom az, hogy egyre inkább átszellemítsem testemet, vagyis szabadságom kifejezőjévé, nyelvezetévé tegyem, hogy ne akadály, hanem lehetőségeim kiszélesítése legyen hivatásom, Isten akarata teljesítésében. Ez tökéletesen csak a test feltámadásakor valósul meg a Lélek hatalma révén. 6
