Szolgálat 77. (1988)
Eszmék és események - Elmélkedés a felolvasókról (Andreas Knapp)
zött, amit olvasok, s a között, ami vagyok. Ontológiai, létbeli különbség választ el attól, amit olvasok, s aminek — az olvasás alapján — lennem kellene. Ne akarjam eltussolni ezt a feszültséget, hanem tudatosuljon bennem minden egyes alkalommal, amikor mondom: „Ez az Isten igéje.“ Szava, amit olvasok, nagyobb nálam, s az ítélkezik felettem. A Biblia olvasásának tulajdonképpen végtelenül alázatossá kellene tennie bennünket. Az égő parázs rítusa arra emlékeztethet, hogy tisztátalan ajkú emberek vagyunk, méltatlanok, hogy Isten szavát szánkba vegyük. A felolvasással túlságosan tele tömjük szánkat Isten szavával, s mégis felolvashatjuk, mivel Isten ezzel bízott meg. A második kiegészítő szertartás egy könyvtekercset etet meg velünk. Isten így szólt Ezekjeihez: „ .Emberfia, hallgass arra, amit majd mondok neked, ne légy lázadozó, mint ez a lázongó nemzedék. Nyisd ki a szád, és edd meg, amit adok neked.' Akkor láttam, hogy egy kéz nyúlt felém, és lám, egy könyvtekercs volt benne. Kigöngyölte előttem és kívül is, belül is tele volt írva. Ez volt ráírva: .Siralom, panasz és jajszó.' így szólt hozzám: .Emberfia, amit itt találsz, azt edd meg, edd meg ezt a tekercset és menj, szólj Izrael házához.' Kinyitottam a számat, s megetette velem a tekercset, és azt mondta nekem: .Emberfia, gyomrod eméssze meg, és egész belső részed teljen el ezzel a tekerccsel, amit adok neked.1 Megettem és olyan édes volt a számban, mint a méz“ (Ez 2,8-3,3). Az ige, amit olvasnunk kell, gyakran kényelmetlen: siralom, panasz és jajszó áll a könyvtekercsen. Fulladozunk tőle, a szavak majdnem a torkunkon akadnak. Keserű ízük van. Csak akkor válnak olyan édessé mint a méz, ha jól és lassan megrágjuk. Áll ez magára az olvasásra is. Sokszor mi papok is készületlenül járulunk az Úr szavához. Csupán felolvassuk, anélkül, hogy előbb elmélyedtünk volna benne. Megfeledkezünk arról, — s itt én is verem a mellemet — hogy legalább egyszer nyugodtan át kellene olvasnunk a szentleckét és az evangéliumot, mielőtt felolvasnánk az istentiszteleten. Csak az adhatja elő helyesen, aki egyszer már átrágta magát rajta. Száraz és rideg szövegek csak így válnak omlóssá, édessé, mint a méz. Az olvasó ne csak szemével irányítsa szájába a szavakat, hanem melegítse át őket szíve transzformátorával! Nem erre figyelmeztet az evangélium előtti kézmozdulat? Szavunknak ugyanis nemcsak mások fülébe, hanem szívébe kell hatolnia. De ha csak a szánk szól a mások füléhez, a szó külső csengés marad: hangfal választja el az olvasót a hallgatótól. Isten szavát csak akkor közvetíthetjük érthető módon, ha előbb megértettük azt. Szívünkbe kell bezárnunk, hogy mások szívébe is behatolhasson. Szavát egészen magamévá kell tennem, hogy másoknak továbbadhassam. „Érted, amit olvasol?" — kérdezte Fülöp az etiópjai udvari tiszttől (ApCsel 8,31). Vagyis mielőtt hirdetnénk, meg kell értenünk. Ez pedig mindenekelőtt azt kívánja, hogy szánkban forgassuk meg, s rágjuk. Mert Isten szava nem mindig szájunk íze szerint való. Nem foghíjasok számára készült pempő. Csak az fedezi fel ízét, aki időt és erőt szentel neki, újra és újra meghallgatja, szívében is megforgatja, akárcsak Mária. A könyvtekercset megenni 75
