Szolgálat 77. (1988)

Tanulmányok - Puskely Mária: Tegyétek, amit mond!

nyosan — emelkedett a lelkivezetők száma: azoké a férfiaké és nőké, akik erre meghívást kaptak, akik tudatosították és kibontakoztatták magukban a Szentléleknek ezt a karizmáját. Az alábbiakban a lelkivezetés néhány fontos sajátosságát szeretnénk megvilágítani, majd pedig a női lelkivezetők helyzetére kívánunk rámutatni.

A lelkivezetés és a lelkivezető

A szeretetben önmagát közlő Isten párbeszédre hívja meg teremtményét, az embert. így az ember „képes Istenre“ (capax Dei): megismerésében és szeretetében fokozatosan halad előre, fokról fokra fejlődik a vele folytatott párbeszédben, s ennek során egyre inkább bepillantást nyerhet az üdvösségtervbe. E dialógus által világosodik meg előtte öröktől elrendelt hivatása: részesedve az isteni természetben, Krisztushoz kell hasonlóvá válnia, aki elsőszülött minden teremtmény között. Be kell töltenie azt a személyes hivatást, amely mindenki számára egyedi, rendkívüli. Az ember ugyanakkor kénytelen megtapasztalni, hogy szíve megosztott, akarata gyönge, értelme elhomályosodott. Újra és újra döntenie kell, folytonos választásra kényszerül, hogy megmaradjon „a hit engedelmességében" (Róm 16,26), s a kegyelem segítségével azt tegye, ami Isten akarata, ami Istennek tetsző.

Jóllehet minden ember ens absconditum, vagyis belső léte legmélyét fátyol fedi, természeténél fogva társas lény is; közösségre, kommúnió- ra teremtetett. „Au comencement est la relation“ — mondja M. Buber (La vie en dialogue, Paris, 1959. 18.1.): kezdettől fogva viszonyul, kapcsolatban áll. Amint a Szentháromság lényege a Személyek közötti szeretetkommúnió, az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember is szeretetkapcsolatok kereszttüzében születik, éli le életét, hogy majd testvéreivel együtt végnélkül élvezhesse a szentháromságú Isten boldogító szeretetközösségét. Az „inter- perszonalitás“, a személyes viszonyulás az ember lényegéhez tartozik. Istennel folytatott párbeszéde személytől-személyig húzódó kapcsolat, de közege a közösség. Az embernek ki kell lépnie önmagából, oda kell ajándékoznia magát a „másiknak“, s ebben a találkozásban megélnie azt a kommúniót, ami túlmutat személyes léte határain. „Az ember teljesen akkor találhat önmagára, ha őszintén ajándékul adja önmagát“ (GS 24). A végtelenre nyitott ember akkor lesz teljesen önmaga, akkor teljesíti személyes hivatását, amikor meghaladja önmagát, s így kapcsolódik be Isten egyetemes üdvösségtervének megvalósításába.

Fonjuk most össze a két gondolatmenetet. Isten minden egyes embert kü- lön-külön meghívott, nevén nevezett, de azt akarja, hogy az ember ezt a személyes hivatást — ami lényegében szeretetközösségre, kommúnióra szól — kapcsolataiban valósítsa meg. Talán így is mondhatnánk: nincs Krisztushoz való hasonulás emberi, testvéri közösség, kapcsolatok nélkül; és fordítva: igazi közösség, kommúnió sincs Krisztusba való átalakulás nélkül.

40