Szolgálat 76. (1987)

Eszmék és események - A sivatag kivirágzik (Molnár Otto)

teret alkot, ahol az emberek teljesen Istennek élnek, s imájukkal új életre keltik ezt a várost. A választás St. Gervais XVII. századbeli templomára esett. A városháza mögött áll, s évek óta nem volt plébánosa sem igazi vallási közössége. Ezt engedte át neki Párizs bíboros érseke. Itt találtak otthont a városi remeték. Mert míg az első századok remetéi az egyiptomi sivatagba vonultak, ők mindenképpen a városban, annak közepében kívánták felütni sátrukat, hogy szegénységben, szüzességben és engedelmességben élve dicsérjék az Istent, ünnepeljék az Eucharisztiát. 1976 óta a Szajna jobb partján gyökeret vert a női ág is.

Ma már több mint 40-en vannak. Egyikük orvos, a másik pincér, a harmadik matematikus ... Estefelé felöltik fehér csuhájukat s megkezdik a vecsernyét. Közéjük vegyülnek a közvetlenül városból jövők: munkások, értelmiségiek, férfiak, nők, fiatalok és öregek. A templom berendezése egyszerű, padok helyett szőnyeg borítja a padlót. Ezen vagy kis zsámolyokon ülnek a Közösség tagjai és a tülekedésből, robotból kiemelkedni akaró barátaik, látogatóik. A szinte csupasz oltáron csak egy Krisztus-ikon áll. A zsolozsmát zsoltárénekléssel kezdik. Az imádság folyamán egyre inkább a béke lesz úrrá a szívekben: érzik, hogy Isten közös dicsérete közösséget hoz létre egymással is. A vecsernyét követő eucharisztikus ünnepléssel csaknem két óráig tart a liturgia, de az idő észrevétlenül folyik. A békecsóknál jut legjobban kifejezésre, ami mindannyiuknak egyik fő vágya: találkoznak egymással. A másik felé fordulnak, kezet adnak, rámosolyognak, megölelik egymást, kibékülnek ... Ami a nagyvárosi sivatagban egyébként lehetetlen, ebben a percben boldogító valóság: az emberek találkoznak. Ez a tapasztalat is elmúlik s esetleg könnyen feledésbe megy? De nem teljesen, mert érezhetővé vált valami a láthatatlan de mégis jelenlevő Isten-országának titkából, s ez nyomot hagy az emberekben.

Saint Gervais oázis a nagyváros, Párizs sivatagjában. Bárki meríthet friss forrásából, mert a Közösség istentisztelete, zsolozsmája, meditációja nagyrészt nyitva áll mindenki számára. S jönnek is szép számmal, mivel érzik, hogy itt az élet fontosabb mint az élvezet, a béke értékesebb mint az agresszivitás. Ugyanakkor a látogatók és a baráti kör megélik, tudják, hogy ezek a modern remeték tudatosan részt vesznek a nagyváros mindennapi életében, szorongásaiban. Nem akarnak elszigetelődni, elszakadni a külvilágtól. Bizonyos órákban visszavonulnak, Isten felé fordulnak, hogy így meríthessenek erőt saját maguknak s fénypontként világíthassanak másoknak. A nap másik felében, félműszakban azonban dolgoznak mint a többi ember, saját bőrükön tapasztalják a város szorongató kényszerét. Munkájuk keresetéből tartják fenn magukat, lakbért fizetnek, sorsközösséget vállalnak a millió kisemberrel. E városi szerzetesek mögött nem áll egy gazdag rend, a helyi püspök alá tartoznak: szorosan vett kolostorban sem élnek, hogy el ne különüljenek a többi „sivatagiakétól".

Leginkább Jézusnak apostolaiért végzett imája érzékelteti életformájukat: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem, hogy óvd meg őket a gonosztól" (Jn 17,15). Isten még a párizsi kövekből is képes fiakat támasztani magának. Molnár Ottó

87