Szolgálat 76. (1987)

Tanulmányok - Cserháti Ferenc: Társas apostolkodás a világiakkal

nak, amely közismerten világszerte oszladozásban van (vö. Zirker, H., Ekklesiologie, Patmos, Düsseldorf 1984, 66). Ezért minden valószínűség szerint a kereszténység további történelmében döntő jelentősége lesz annak, hogy mennyire sikerül majd az egyházban azon csoportok felelősségtudatát erősíteni, amelyek lelki fantáziával és nagy erőbedobással, sajátos körülményeik között a hit megfelelő megvalósulását keresik (uo. 67 és lábjegyzetekben: A. Exeier, N. Mette és K. Rahner kiadásai).

Közhelynek hangzik, de mégis igaz, hogy korunk óriási gazdasági, ökológiai és politikai változásokon megy keresztül. Ezek az egyházat, a jövőben még inkább mint eddig, a történelmi kísérletezések próbájának teszik ki. Ha egyházunk hajójának hányattatását nem akarjuk ölhetett kézzel végigszemlélni, akkor a jelen körülmények között törekednünk kell arra a lelkipásztori módozatra, amely a jelenlegi pasztorális kísérletezések közepette a legeredményesebb munkát biztosítja: az élő egyházi cellák, csoportok, bázisok kiépítése.

Hogy ezek fogják majd kihúzni az egyházat megfeneklett kátyújából, ezt még nagyon nehéz előre látni. Minden esetre ennek az irányzatnak fényes jövőt jósolnak. Elgondolkodni az új lelkipásztori kísérletezések felett mindenképpen érdemes, és érdemes lesz ezeket még gyakorlattá is tenni. Ez azonban lelkipásztori munkánk, sőt papi életünk alapvető megváltoztatását hozná magával: papi tisztviselőkből szolgáló papokká kell lennünk. Megfigyelhető, hogy több állam polgári törvénye a papokat hivatalnokoknak, tisztviselőknek tekinti és ezeknek megfelelően bérezi. Sok pap azután ehhez is tartja magát. Törvényszéki tisztviselőkhöz és közigazgatási hivatalnokokhoz illően viselkedik. Mindkettő íróasztal mellett ül, meghívókat és idézéseket fogalmaz. Szintúgy a pap, aki íróasztala mellett tervez és szervez, a szószéken pedig hirdet és felszólít. Mindenikre jellemző, hogy „hozzá bemennek“. Papságunknak ezen feltétlenül változtatnia kell: a személyes beszélgetés megnyerő módszerét alig lehet mással helyettesíteni. Legutóbbi időben szerzett tapasztalataim azt mutatják, hogy a csoportalakításhoz szükséges a szervezés, a meghívók gyártása, de még szükségesebb a személyes kapcsolatok kiépítése és főleg olyan elkötelezettek személyes megnyerése, akik egy csoport jól körülhatárolt célját és érdekeit magukévá teszik és azt tovább mozgatják. Szinte az a benyomásom, hogy ilyen „hívő aktivisták“ bevonása nélkül a pap lelkipásztori munkájában alig boldogulhat. Ha ők egymást értesítik, „körbetelefonálják“, egymással beszélgetnek és a pap ugyanezt teszi, akkor inkább remélhető a siker, mint egy szabványos tisztviselői felszólításra. A személyes kapcsolatokon alapuló csoportok, kisközösségek minden valószínűség szerint egészen más képet mutatnak majd Krisztus egyházáról, mint az eddig megszokott tömegegyház arculata. De a tarka sokszínűség is azt az egységet fogja szolgálni, amelynek főcélja Isten üdvözítő szándéka: közösségbe lépni Istennel és emberekkel.

Ennek megvalósítására a magam részéről, mint lelkipásztor három egymást kiegészítő vonalon keresem a segítséget: az evangeiizáció, a diakónia

30