Szolgálat 75. (1987)
Halottaink - Dr. Papp Ferenc (K. J.) - Csonka Ferenc (Confrater)
Dr. PAPP FERENC (1920—1986) Börvélyben született 1920. május 21-én. Teológiai tanulmányait a Pázmány Péter Egyetemen végzi mint a Központi Szeminárium növendéke, de a szatmári egyházmegyéhez tartozik. Pappá Nagyváradon szentelik 1945. május 27-én. Ifjúkora óta vágyódott arra, hogy taníthasson. 1944-ben tanít is a nagykárolyi piarista atyáknál. 1948-ban megszerzi a tanári diplomát történelemből és latinból a debreceni egyetemen, majd doktorál is. 1961-ben pedig teológiai doktorátust szerez a Budapesti Hittudományi Akadémián. A körülmények azonban csak részben s nem eredeti elképzelésének megfelelően tették lehetővé álmai megvalósítását. 1946-ban segédlelkész Márkén, 1949-től pedig Mátészalkán. 1971-ben ugyan hivatalosan nyugdíjba vonul, de továbbra is kisegít ugyanott, hiszen szíve-lelke, egész papi élete kötötte össze az ottani hívekkel. Katedra nélkül is fáradhatatlanul oktatta a rábízott gyermekeket a katekizmusra, s készítette fel őket a szentségek méltó felvételére. A gyóntatószékben nemcsak feloldozott, hanem a legnehezebb terheket is igyekezett könnyíteni azzal, hogy lelki vigaszt és tanácsokat adott. Csodálatos szentbeszédeiben pedig buzdított, tanított, ostorozott, „mindig aszerint, amire a legnagyobb szükség volt, illetve amire rászolgáltunk" — írja egyik híve. S folytatja: Mindnyájunknak példát mutatott bátorságból, hazaszeretetből, hithűségből. Szerény, önzetlen, de nem megalkuvó emberként élt. A vélt vagy valós igazságtalanságokat, amiben bőven volt része, olykor zúgolódva, máskor megadóan, emberien viselte el. Az általa igaznak tartottakért viszont mindenkor, mindenkivel szemben kiállt. Sok-sok csalódás adódott ebből. El-elcsüggedett, de azután eszébe jutott, hogy az emberek közbenjárásával Isten terel az emberi gyarlóságból fakadó tövises útra is, s ekkor bocsánatot kért. Tudta, hogy az Ő beleegyezése és akarata nélkül hajunk szála sem görbülhet meg; csak próbára tesz, főleg pedig azokat, akiket nagyon szeret. Hosszú betegség után a debreceni klinikán adta vissza lelkét Teremtőjének. Szeretett hívei falujában, Mátészalkán temették el. K. I. CSONKA FERENC (1924—1986) Csonka Ferenc és még mi öten 1949 márciusában álltunk a szentelési oltárhoz. Egyikünk pálos szerzetes volt. Másik társunk pár év múlva motorszerencsétlenség következtében az út porában lelte halálát. Csonka atya soha nem ült volánnál. Szeme nem tudott alkalmazkodni a sötéthez. Talán ez is közrejátszott, hogy Budapest Rákóczi útján elgázolták. Egyébként is mindig sietve és elgondolkodva közlekedett. Igen gyorsan átért odaátra: már a mentőben kiszenvedett, 1986. szeptember 22-én. Nem volt szokványos egyéniség. „Csonka-Csöpi“-nek becéztük. Ketten vitattuk elsőbbségünket 190 centis méretünkkel. Sajnos, egyikünk sem adott arra, hogy délceg legyen a tartása. Szerénynek ismertük meg anyagiakban, de gazdagnak lelkiekben. Nem volt szokványos az indulása sem. Nem egyházi iskolából és nem latin érettségivel jelentkezett. Cserkészetből indulhatott hivatása. Különös karizmája volt: a fiatalokkal való szóértés, a közösségre nyitott hajlam. Ebből készült börtönének is a kulcsa. Idegileg és kedélyileg annyira megviselte, hogy hazájának is hátat akart fordítani. De csak egy lengyel börtönig jutott el. A Mecsek zengői katlanának elnéptelenedett plébániáján sikerült neki traumáit úgy földolgozni, hogy amikor már útlevéllel kimehetett, akkor is hazatért híveihez. Nem vált rezignálttá, sem pesszimistává. Nem 90
