Szolgálat 75. (1987)
Eszmék és események - Szenvedő Isten - szenvedő ember (Pánczél Gábor)
ból. Kányádi Sándor Fától fáig versének eltévedt kisgyermekében az emberiséget véljük fölfedezni. Lovait keresi a gyermek; fától fáig lopakodik; fél; retteg; az irányt rég eltévesztette; halIgatózrk; figyel; fogadkozik; átkozódik; — de eljut a felismerésig. Megvilágosodik előtte az emberi sors minden tragikus borzalma és szépsége, az emberi küzdelem ára: „anyatej hangyatej ecet“ Föid'i anyától származunk, s önfeledt boldogságot ez az „arasznyi lét“ (Madách) csak a gyermekkorban ad. Ha ad (anyatej). Életünk hosszabbik fele küzdelmekkel terhes, ha a föld sója akarunk lenni. A hangyák a föld gyomrából hozzák felszínre az ízeket (hangyatej), s ha követni akarjuk a krisztusi tanítást („Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való egyébre, mint hogy kidobják, s az emberek eltapossák.“ [Mt 5,3]), úgy kell vállalnunk az önfeláldozást, hogy esetleg azért sem jutalmat sem elismerést nem kapunk. Azt kapjuk, amit Urunk kapott a kereszten (ecet), mert csak így oldódik fel a jó és a gonosz párharca. Más szóval: Miméi több a kereszt a földön, annál kevesebb husáng emelkedik a magasba. — Legyen az bot, gépfegyver, hidrogén- vagy neutronbomba, lézerágyú vagy magzatelhajtás! Miiyen tehát az Isten? Milyen formában, alakban, fényben és árnyékban, lángoszlopban vagy sötét felhőben képzelhető el? Jézus többek között azért is jött el hozzánk, hogy gyermeteg képzelgéseinkből kigyógyítson. Sem a népi vallásoság — különben értékes — hol jóságos, hol haragvó férfialakja, sem a képzőművészet sugallta szakállas „öreg Isten“ képe nem kielégítő a mai modern ember számára. Ha valaki vallásos és hithű keresztény, az nem azt jelenti, hogy le kell mondania a korszerűségről. Ellenkezőleg. A leghaladóbb felfogásba és fogalomrendszerbe kell beépítenie a Mindenható eszményét és alakját, még akkor is, ha korábbi, földi, tehát halandó képzeteket kell eltemetnie, illetve azokat másokkal fölcserélnie. Isten tőlünk függetlenül akkor is létezik, ha bennünk állandó a képzetek és képzelgések metamorfózisa. Gyarlóságunk egyik tünete éppen az, hogy így vagy amúgy vélekedünk a tökéietességrői, elismerjük vagy eldobjuk azt, kommentáljuk vagy boncolgatjuk, s méricskéljük a megmérhetetlent. A költői érzékenység ezt a folyamatot is érzékelteti. Ezért érdemes visszatérni Kányádi Sándor viliágképére, annál is inkább, mert kortársunk, s a lírai rezdülések a bennünk végbemenő folyamatokat jelzik, mint érzékeny szeizmográfok. Isten sírján című két szakaszos versét idézzük: „Ültem az Isten sírján, megkönnyebbülten: enyém a lelkem s irhám, megmenekültem.
