Szolgálat 75. (1987)

Tanulmányok - Weissmahr Béla: Van-e értelme a kérő imának?

Mindebből világos, hogy a -kérő ima hatékonyságát feltételező bit a Szentírás tanításának szerves része. Ez különösképpen megmutatkozik a szinoptikus evangéliumokban. Ezekben a hit egyenlő a gondviselő Istenbe vetett teljes bizalommal: ő az egyetlen, aki minden bajból ki tudja menteni azt, aki hozzá fordul: „Ezért mondom nektek, hogy ha Imádkoztok és könyörögtök valamiért, higgyétek, hogy megkapjátok, és akkor valóban teljesül kénéstek“ (Mk 11,24). A meggyőződés az ima hatékonyságáról azonban nem jelenti azt, hogy az ember valamiképpen is a maga szolgálatába állíthatná az Istent. Az Imának ez a mágikus felfogása teljesen idegen az újszövetségi Szentírástól. Az ember ráhagyatkozhat az Isten jóságára, de soha nem használhatja ki őt önzőén a maga számára.

A kérő ima helye a hívő ember imaéletében

Az imának sokféle fajtája van: beszélünk közösségi és egyéni imáról; lehet szóbeli vagy elmélkedő ima; ez utóbbinak szintén sokféle változata ismert. Az ima kifejezhet dicséretet, hálaadást, kérést. A kérő ima tehát csak egy fajtája az imádságnak. Ezt tekintetbe kell vennünk, ha meg akarjuk érteni a kérő ima mivoltát és jelentőségét. A kérő imát tehát nem szabad elválasztanunk imaéletünk egészétől, hiszen az Istenhez való viszonyunk sokrétűsége csak ilyen összefüggésben mutatkozhat meg.

Az ima alapvető vonása Isten elismerése. Minden fajtájában, minden egyéb szempont mellett elsősorban azt a meggyőződést fejezzük ki, hogy életünk Isten előtt folyik le. Az ima mindig hitvallás: hiszek az istenben, elismerem, hogy rá vagyok utalva, tőle függök, és bízom benne, mert életemet ő fogja kiteljesíteni. Hitvallás az ima már akkor is, ha egy kereső, egy még nagyon bizonytalan, alapvető kételyektől még nem szabadult magatartásból fakad. Mert a kereső, a hitében még bizonytalan ember imájában is kifejezésre jut legalább a kívánság, a vágy: bárcsak biztos lehetnék abban, hogy van Isten, létezik egy személyes feltétlen valóság, akitől minden függ, s ennélfogva a saját életem és egész létem biztos alapja lehet.

Az imában elismerjük az Istent és egyben megvalltjuk esetlegességünket, teremtett voltunkat. Ez a dolog természetéből következik, vagyis imádkozva ezt akkor is megtesszük, ha erre kifejezetten nem is gondolunk. Ezzel elismerjük és mindig újra tudatosítjuk, hogy nem mi vagyunk a világ közepe, hogy létünknek és életünknek igazi súlypontja önmagunkon kívül van egy nálunk mérhetetlenül nagyobb valóságban, és hogy ez a valóság nem valami, hanem Valaki. Mégpedig olyan valaki, akitől életünket nem kell féltenünk, akinek nyugodtan, teljes bizalommal átadhatjuk magunkat, mivel, ha életünk súlypontját valóban belé helyezzük, nem fogunk csalódni

Ezt persze végeredményben nem magunktól tudjuk. A bizonyosságunk, hogy az Istent meg lehet szólítani, ő egy valaki, egy végtelen „Te“, akihez eljut a szavunk, nem tőlünk ered. Soha nem lehetnénk biztosak abban, hogy Istenhez intézett szavaink nem foszlanak szét a semmiben, ha a kezdeménye30