Szolgálat 75. (1987)

Tanulmányok - Benkő Antal: A keresztény hite a Gondviselésben

A természeti erők törvényszerű működésének feltételezését sokan nem tudták összeegyeztetni Isten abszolút rendelkezési jogával és képességével. Bár a mai természettudomány bizonyos indeterminizmust elismer a „mikroelemekben“, a kérdés: „Hogy beszélhetünk Gondviselésről, ha a világ egy zárt rendszer, amelynek megvannak saját törvényei?“ újra meg újra foglalkoztatja nemcsak a hívő tudósokat és a teológusokat, hanem az átlagos egyetemi végzettséggel rendelkező embereket is.

Az epikureuszi és sztoikus felfogás jól szemlélteti1, hogy pusztán az emberi bölcselkedésre támaszkodva nem könnyen találunk feleletet ezekre a problémákra. A keresztény kinyilatkoztatás új szempontokkal gazdagítja a Gondviselésbe vetett hitünket, s eligazítást nyújt a filozófusok számára is.

Néhány útmutatás a Szentírásból

2. A Szentírás csak kétszer említ a Gondviselésnek megfelelő szót, de a beléje vetett hit fellelhető szinte minden lapján, az elsőtől az utolsóig. Isten nemcsak teremtette az egész világot, beleértve az embert is, hanem terve van vele, s gondoskodik, hogy célját elérje. Az írás nem szűnik meg ismételni, hogy az Űr rendelkezik mind az élettelen, mind pedig a növény- és állatvilággal: az embernek vetette alá, „hogy művelje és őrizze" (Tér 1,15). Már ezzel is jelzi, hogy Gondviselése elsősorban az emberre vonatkozik. Akkor sem hagyja el, amikor áthágja parancsát: reményt kelt az asszony ivadékában. Ábrahám meghívásában azután konkrétan rajzolódik ki gondviselése: „Ne félj Ábrahám, én védőpajzs vagyok“ (Tér 15,1). Az Úr kitűzött célja elérésére népet választ magának, amellyel szövetséget köt, mivel tervei vannak vele: „Egész néped előtt olyan csodákat viszek véghez, amilyenek az egész földön egyetlen nép között sem történtek, s az egész nép, amelynek körében élsz, meglátja az Űr művét" (Tér 34,10). Főként József története és az egyiptomi szabadulás tanúskodnak arról, hogy Isten vezeti, irányítja népét. Mindkét esemény mélyen vésődik be a zsidók leikébe.

Mindennek a célja azonban az, hogy az emberek hűséges szeretettel feleljenek az Úr szövetségére (1 Kiír 8,56-61; Oz 6,6). A próféták korában egyre világosabbá válik Isten gondviselése népéről s ezen keresztül az egész emberiségről. Dániel így vallja: „Áldott legyen az Úr neve örökkön örökké, mivel övé a bölcsesség és a hatalom! Ö változtatja meg az időket és a korokat, ö taszít le és emel fel királyokat. ... Kinyilatkoztatja a mélységes és elrejtett titkokat, tudja mi van a sötétben, s nála lakik a világosság“ (Dán 2,20-22). A Szentírás nem bocsátkozik filozófiai fejtegetésekbe, hogy miként gondoskodik az Úr az emberekről, miiként változtatja meg az időket és korokat. De a leírásokból láthatjuk, hogy Isten egyrészt mindenható hatalmára hivatkozik, másrészt felhasználja a többi népek és a természet erőit is céljai végrehajtására.

Isten véglegesen Jézusban adta tudtunkra „akaratának titkát, azt az előre meghatározott jóságos tervét, hogy elérkezik az idők teljessége, és Krisztus16