Szolgálat 74. (1987)
Halottaink - Dr. Pongrácz Elemér (Munkatársai)
gén eldőlt életútjának iránya: franciás szellemiség és eljegyzettség a modern francia lelkipásztorkodás igényeivel illetve gyakorlatával. Az Institut Catholique-ben életre- szóló barátságot kötött a francia katolikus élet több kimagasló egyéniségével. Ezek a kapcsolatok újra meg újra visszavezették Franciaországba, amikor a hatvanas évek végén ismét lehetővé váltak odautazásai. Városi plébános korában vállalta a budapesti francia követségen a hitoktatói feladatot, és ez a tevékenység idehaza is ébren tartotta benne rendje szülőotthona, Citeaux és Clairvaut iránti hűségét. Az utolsó volt közöttünk, akiben szinte megtapasztalhatóan élt rendi eredetünk tudata és szelleme. Szentimreváros hatalmas területe lehetőséget adott neki, hogy valósággal művészi módon bontakozhassanak ki lelkipásztori képességei. A plébániát lelkészi munkaterületekre tagolta és megfelelő kápolna-hálózatot alapított. Megszervezte a házapostolokat, a ciszterci világi „harmadrend"-et kibontakoztatta. Ezáltal a lelkipásztori tevékenységet ugyanarra a színvonalra emelte, amin a rend budai gimnáziuma állt a nevelő-oktatásban. A gimnázium tanárai pedig roppant segítséget jelentettek e lelkipásztorkodás eredményességében. Az ötvenes évek elején el kellett hagynia plébániáját, és életének az a hosszú időszaka következett, amikor csak az izbégi sekrestyésség jelentett számára jelképes papi szolgálatot. 1963-ban visszatérhetett a lelkipásztori munkába, és kisegítőként a budapesti Szent István Bazilikában, majd 1969 óta a józsefvárosi Jézus Szíve templom „rector ecclesiae“-jeként működve, újra megmutatkozhatott különleges lelkipásztori karizmája. Itt élt és dolgozott — a templom eredetét hangsúlyozottan tiszteletben tartva — 1986. február 23-án bekövetkezett haláláig. A szétszóratásban élő rendi testvérek különös hálával őrzik a rendi család iránt ezekben az években is mindvégig odaadó hűségének emlékezetét. Utolsó éveit betegség, szenvedés terhelte, de bölcs, kiegyensúlyozott lelküleíén ez az időszak sem ütött sebet. A betegséget éppoly példás türelemmel viselte, mint az élete derekán rászakadt megpróbáltatásokat. Halandó teste immár — a Farkasréti temetőben történt beszentelése után — a zirci temetőben nyugszik, ahová a zirci Bazilikában bemutatott koncelebrált szentmise után kísérték ki rendi testvérei. P. B. Dr. PONGRÁCZ ELEMÉR (1902—1986) Két héttel a halála előtt, egyik tanítványának aranymiséjén így búcsúzott: Tíz év múlva találkozunk a gyémántmiséden is. Ez a tanítványa írta róla: Pongrácz atya élete naphimnusz volt, hiszen örök mosoly ragyogott az arcán. A kiskunmajsai egyházközség, amelynek 32 éven át volt lelkipásztora, a naphimnusz remek soraival vett búcsút gyászjelentésében a tb. kanonok, kér. esperes, gyé- mántmisés ny. plébánosától. Budapesten született 1902-ben. Amikor teológiára jelentkezett, püspöke a bécsi Pazmaneumba küldte. Vácott szentelték pappá 1925-ben, s Bécsben szerezte meg a teológiai doktorátust. Vérbeli hitoktató volt. Először Mindszenten, később Csongrádon a gimnáziumban mint hittanár és cserkészparancsnök nyerte meg növendékeit Krisztusnak. Minden idejét és erejét rájuk szentelte. „Sohasem láttok őt haragosnak, indulatosnak, idegesnek. A kiegyensúlyozottság és kiforrottság jellemezte élete minden szakaszában. Első állomáshelyén, Mindszenten „szelíd angyalnak“ hívták. A csongrádi Szent Imre Gimnáziumban az akkori, száraznak tűnő hittananyagot humorral, jókedvvel fűszerezve adta elő és írta a lelkűnkbe. Mint cserkészparancsnok és énekkari vezető mindenben és mindenkiben meglátta a jót, és képes volt rá is vezetni a jóra kiforratlan „fiait“. Ö kapta elsőnek a „kis tiszti“ jelzőt. Az ének, a gitár, a jókedv sok kellemes órát szerzett mindnyájunknak. 95
