Szolgálat 74. (1987)
Eszmék és események - Levelesládánkból
nos, néha eltorzult formában: a bűnös ember bűntelen társát (gyermeket, szüzet) áldozta fel Istennek, hogy valamiképpen megszabaduljon a lelkét nyomó tehertől. Isten annyira értékeli az embert, hogy tiszteletben tartja nemleges válaszát is, szabad választásának torzszülöttjét. Ugyanakkor szereti őt, s mindent megtesz azért, hogy az ember valamiképpen mégiscsak Öfelé nyissa meg szíve szeretetét, s evvel elhagyja a kárhozatba vezető utat. Ennek a drámának megismétlődő fejezeteit tárja elénk a Biblia. Végső aktusában Jézus a főszereplő. Benne láthatjuk, hogy Isten mégsem vetette el az embert, jóllehet ez elhagyta az Istentől kirajzolt boldogság útját. Jézus nemcsak az örök Atya Pia, hanem valóságos ember is. Halált megvető szeretettel mondott igent, engedelmeskedett Atyjának. (Igazi az a szeretet, amely képes mindenre, még a halálra is másokért.) Elismerte Isten teljes, abszolút fennségét. Nem Jézus halála tetszik az Atyának, hanem halálig engedelmes szeretete: „Azért szeret az Atya, mert odaadom életemet...“ (Jn 10,17). „Jézus bűnt nem követett el, hamisság nem volt szájában“ (1 Pét 2,22). „Vétkeinket saját testében fölvitte a fára, hogy meghaljunk a bűnnek, s az igazságnak éljünk“ (uo. 24). A bűnösök barátja lett, hogy mindenki megszabadulhasson bűneitől, ha vele egyesül. Jézus, mint egy második Ádám, a bűnbeesett embernek nyújt lehetőséget, hogy visszatérhessen az isteni útra, ismét Atyjának nevezhesse az Istent. Egy „korporativ személyiség“ szerepét is betöltötte — mondják a teológusok szent Pálnak a Rómaiakhoz írt levelére hivatkozva (Rom 5,12-19). Amikor engesztelünk, mindenekelőtt elismerjük, hogy a bűn bűn; végzetes szakítás Istennel. Amikor azonban erre rádöbbenünk, szeretettel fordulunk az Atyához. Megtehetjük, mert Jézus, a szeplőtelen kinyilvánítja: bűnbánatunkkal, a keresztség felvételével, a kiengesztelődés szentségével „képviseletéhez“ tartozunk. Ez a lépés — ha igazán következetes — megköveteli, hogy mi is éppen úgy, halálig tartó szeretettel vállaljuk az engedelmességet Istennel szemben. Egyszersmind emberi szívünk törvénye, hogy ha Isten ennyire szeret minket, akkor — bár Jézusba „kapaszkodva“ — saját magunk is „helyrehozzuk ballépésünket“. Be akarunk tehát kapcsolódni Jézus Szívének indítékaiba, jóvátevő életáldozatába: elvetjük azt, ami eddig a bűnbe vitt, azt szeretjük, amire Jézus példája és tanítása ösztönöz. Ezt a törekvést nevezzük en- gesztelésnek. B.A. A Szolgálat 72. számában olvastam Josef Müllner kitételét: „Szeretem ezt az imádságot (a rózsafüzért), de túlértékelése még ma is ellenszenves számomra. Főleg ha ilyeneket hallok: ,Már csak a rózsafüzér mentheti meg a világot!'“ — Mii nem helyes ez utóbbi állításban? A fenti kitételek nem távolítják el 'inkább a gondolkodó keresztényeket a rózsafüzértől, mintsem közelebb vinnék hozzá? Semmi esetre sem kívántunk közleményünkkel bárkit is eltávolítani a rózsafüzér imádkozásától. Ellenkezőleg: éppen az volt a célunk, hogy segítségére legyünk azoknak, akik nehézséget tapasztalnak ebben az imában. Saját lelki 80