Szolgálat 74. (1987)
Halottaink - Dr. Sarlós Károly Engelbert O. S. B. (K. Sz.)
Szelíd mosolyával fegyelmezett és meleg légkört teremtett az iskolában és a templomban. Kántorokat képeztetett, ifjúsági csoportba vonta be a nagyobbakat. Ezek a fiatalok tőle tanultak meg imádságos kapcsolatban maradni Jézussal. Gyönyörűen hangzott a gyermekek szépen csengő hangján a sok ifjúsági ének. Mindig nagy hozzáértéssel és kiváló szervezéssel készítette elő a programot minden búcsúra és lelkigyakorlatra. Kiépítette a templom új liturgikus terét, tataroztatta a templomot. Utolsó napjaiban is az volt a gondja, hogy biztosítsa az egyházközösség jövőjét. Azt akarta, hogy az ő betegeskedése időszakában és az utána következő lelkipásztor munkájának a megkönnyítésére legalább egy világi munkatársának biztosítson létalapot. Becsületes, jószándékú lelkiatyja volt Isten népének. Akik közelebbről ismertük, tudtuk róla, hogy szabadidejét mindig paptestvérei között szerette eltölteni. Még szabadságát is úgy vette ki, hogy azzal paptestvéreihez igazodott. Itt figyelhettük meg, milyen szerényen és észrevétlenül szolgált még akkor is, ha nem ő volt a házigazda. Engedte társait beszélni, s úgy odafigyelt, hogy a beszélő érezte: Szabó atya számára abban a pillanatban senki sem olyan fontos, mint az, aki ővele beszél. Mi volt ennek a titka, honnan merítette ezt a szívjóságot? Egészen összeforrott Jézussal, aki barátságát ajánlotta föl, amikor meghívta öt papjának. Pedig a 40-es évek végén nehéz időket éltünk. Mint biológusok kirándulgattunk az Eger környéki csodálatos vidéken, s Józsi lelehajolt a különböző gyógyfüvekért, gyűjtötte, szárítgatta, amire aztán súlyos betegsége miatt nagy szüksége lett. Érszűkület kínozta hosszú éveken át, de ezzel szoktatta az Úr a még súlyosabb szenvedésekhez. Tulajdonképpen mi sem tudtuk, mikor kezdődött el a lassú sorvadás. Megfontoltan beszélt mindig, az ételt is sokáig rágta. Állapota egyre súlyosbodott, egészen addig, hogy már nehezen értettük meg beszédét. És ekkor bontakozott ki igazi lelki nagysága. Küszködve a beszéddel, az étellel, az itallal, panasz nélkül viselte el a szenvedést. Sokszor két-három óra is eltelt, amíg rá merte szánni magát, hogy lenyelje azt az egyetlen falatot. Az osztálytársai közül mondta az egyik, nem is olyan régen: Nem értettem meg a szavát, ezért újra kérdeztem. Ekkor József atya kezébe vette a papírt, a ceruzát és leírta azt, amit nem tudott kimondani. Mindezt a legtermészetesebben, azzal a szelíd mosollyal, amellyel viselte élete minden keresztjét. A múlt nyáron még együtt voltunk, hálát adni 30 év után a kegyelemért, amit az Úrtól kaptunk. Van egy fénykép, amelyen az atya, az Atlanti-óceán közelében tőlünk félrevonulva küszködött az étel fogyasztásával, hogy kínjait ne vegyük észre. Egyedül akart maradni a keresztjével. Elfogadta mindazt, amit a Gondviselés számára nyújtott. Szívesen maradt volna még köztünk; a lourdes-i forrásnál is megfürdött, kérve az általa annyira tisztelt és gyöngéden szeretett Szűzanyát, hogy járjon közbe gyógyulásáért. Ezt a kegyelmet nem kapta meg. Augusztus 25-én öntudattal suttoghatta Jézusnak: Akár élek, akár halok, életemben, halálomban Tied vagyok. Paptestvére Dr. SARLÓS KÁROLY ENGELBERT O. S. B. (1916—1986) 1934. július 27, délelőtt. A győri állomásra minden irányból beszaladnak a vonatok. A szerelvényekből fekete zakós, szürkecsíkos nadrágé, az akkori ünnepi férfidivat szerint öltözött fiatal emberek szálltak ki. Mindenik kezében nagy bőrönd, rajta szíjjal átkötött sétabot. Ritka és talán furcsa látvány, de biztos ismertetőjel, hogy egy helyre utaznak. Az ötödik vágány előtti peronon összebarátkoznak, és amikor a vasúti őr nagy csengetyűjével újra beszállásra szólítja az utasokat (akkoriban még nem volt 99
