Szolgálat 73. (1987)
Tanulmányok - Alexandre Faivre: Laikusok a kereszténység első századaiban
TANULAMNYOK Alexandre Faivre LAIKUSOK A KERESZTÉNYSÉG ELSŐ SZÁZADAIBAN „Az ősegyházzal foglalkozó történészek arról nevezetesek, hogy a halottakat arccal a jövő felé fordítják a sírjukban.“ Peter Brow-nak ez a mondása különösképpen érvényes az ősegyház laikusainak eredetét, szerepét és feladatait vizsgáló szakemberek történelmi munkáira. A keresztény laikus kérdése ugyanis nem vonzza és nem is sugallja túlságosan a történészeket. Vizsgálódásuk területét, tárgyát sokkal inkább maga a történelem, az anyag gazdagsága valamint az elődök kutatásai és iránymutatásai határozzák meg. Forrásdokumentumokban ugyanakkor igen szegényes a téma. Az első században egyetlen írásos emlék, Római Kelemen korintusiak- hoz írt levelének egy talányos mondata utal a keresztény laikusokra, s egészen a második század végéig, Alexandriai Kelemen írásáig senki sem említi újból a kifejezést. Számottevő történelmi kutatásokat végeztek az utóbbi száz esztendőben, különösen az elmúlt évtizedekben az úgynevezett „keresztény szolgálatokról“ (ministeda Christiana), de ezek a vizsgálatok nem vezettek sem általánosan elfogadott, sem összefüggő eredményekre. Elégedjünk meg tehát azzal, hogy pusztán e szolgálatok vetületeként tárgyaljunk a kérdésről? Elevenítsük fel az 1891-ben megjelent Kirchenlexikon problematikáját (amit azóta is sokan elmarasztalnak), amely a „laikus“ címszónál egyszerűen utal: „lásd klerikus“? Láthatóan és érezhetően ma is ez a történelmi irányzat uralkodik, legfeljebb több-kevesebb alkalmazással a jelenlegi aktuális kérdésekre. A történész azonban nem elégedhet meg azzal, hogy leszűkíti a II. és III. század mezsgyéjén megjelenő jelenséget a klerikusok és laikusok közötti határról a szolgálatok problematikájára. De avval sem elégedhet meg, hogy a klerikus-laikus különválasztás ma közkézen forgó megállapításaival és elméleteivel vizsgálja az első két század szolgálatainak történetét. Alapvető módszertani kérdés merül fel tehát itt: Megírható annak a történelme, amelyről százötven év alatt egyetlen egyszer történik említés? Vagy a harmadik század hajnalával kell kezdeni a történelmet, amint azt a keresztény intézményekkel foglalkozó történészek zöme teszi? Ebből a korból maradtak ránk ugyanis alapvető dokumentumok. Hagyjunk tehát árnyékban egy korszakot, amelyet aztán — éppen ismeretlensége miatt — Idealizálunk? Megcsodáljuk benne az eszményi kereszténységet s azt a modellt, amely segítségével igyekszünk feloldani a napjainkban tapasztalt feszültségeket és ellentéteket? 7
