Szolgálat 73. (1987)
Eszmék és események - Dél keresztje alatt (Gaál K. - Orosz M.)
mi magunkon. Erzsi is azt mondta, hogy nincs kálvinista meg katolikus Isten, hanem csak egy van. És most vagyunk. Gyere el a Magyar Házba, majd meglátod, hogyan.“ El is mentem. Részvénytársasági alapon megvettek egy elhagyott baptista templomot. A küszöbnél megtorpantam. Mozaik kövecskékből kirakva állt a padién: „Itt Magyarországra lépsz be!“ A mozaik alatti földet az elhagyott hazából hozták. Minden hazalátogató egy marokkal. Béla megjegyzi: „Karcsikéul, ez nem katolikus, nem kálvinista föld; ez magyar és keresztény“. Nem jutottam szóhoz. Én, aki a kecskeméti kálvinista gimnáziumnak köszönhetem, hogy katolikus maradtam, éreztem, hogy igaza van. ChristchurctHben éltem át ezt, de még mást is. Itt találkoztam a déli sziget legendás hírű plébánosával, Father Bebannel, aki - akárcsak az előző években — most is eljött Szent István napján a Magyar Klubba, ahol ünnepi beszédet mondott. Nagyszülei Dalmáciából kerültek ide; csak angolul tud, és így mondja nekem is: „Egy hazából származunk, Szent István király mindnyájunkat összeköt.“ Mintegy 100 magyar hallgatta, és amikor beszéde végére ért, kijelentette: Ha már itt van, nem árt meg a jelenlevőknek egy mise sem. Erre várt mindenki. S amikor a rögtönzött oltárhoz lépett, ki kísérte? A kálvinista Zoli és barátja. Bár nem éppen előírásos, mégis olyan begyökerezett szokás ez, hogy Father Beban is belenyugodott. A magyar katolikusok és kálvinisták számomra eddig elképzelhetetlen megbékéléssel várták a „lengyel pápát“. Mert ha lengyel, egy kicsit „magyar“ is. II. János Pál Auckland és az ország fővárosa, Wellington után november 23-án Christchurch-ben folytatta diadalútját. S ez valóban diadalút volt. Maorik, malájok, fehérek, a különböző keresztény egyházak tagjai, vallási megkülönböztetés nélkül énekelték a „Vént sanctét“. Sajnos, ezt magam már nem élhettem át, de az egy héttel későbbi levelek özöne mindent elmesélt. Edit írja: „Itt volt a Szentatya, eljött hozzánk. Ennyi embert csak Rómában, a Szent Péter téren tudok elképzelni. A Cathedral of Blessed Sacrament-ben (ez a csendes-óceáni térség legnagyobb katolikus temploma) „ökumenikus mise“ volt, ahol minden keresztény egyház vezető képviselője jelen volt. A tábori misén mintegy 25.000 katolikus áldozott. Ilyesmit még nem élt át Új-Zé!and. Először láthatta mindenki, hogy mennyien vagyunk itt.“ Egy Bécsből bevándorolt idős hölgy, R. Sarolta leveléből sértődés hangzik ki: „A hatalmas katedrá- lisba nem juthattam be, mert ökumenikus Isten-tisztelet volt, s csak a különböző egyházak küldöttségeinek jutott hely. Ha protestáns lettem volna, kaptam volna talán helyet, így csak kívülről hallgattunk. De a sportstadionba mindnyájan befértünk. Lehettünk úgy 30—40.000-en. Igen sok pap, rengeteg férfi és nő áldoztatott. A Szentatya csak a szegény betegeknek adta az Úr testét. Gondoltam rátok és az imádság mellett elküldöm a belépőjegyemet.“ 72